Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

66 I. A btkv. tárgyalása átalánosságban. tetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét, s a hol a minimum a különös részben nincs határozottan megjelölve, ez esetben azon büntetési nemnek, melyet a törvényjavaslat alkalmaztatni rendel, az átalános rész III. fejezetében meghatározott legalacsonyabb mértéke képezi a büntetés rendszerinti legalacsonyabb mértékét. Mig tehát az 1843-ik évi törvényjavaslat szerint életfogytig tartó rabság helyett néhány óráig tartó egyszerű fogságra Ítélhet a biró, addig a jelen törvényjavaslat az enyhitési jogot szűkebb határok közé szorítja. A két javaslat közötti különbség két külön rendszernek felel meg, az 1843-ik évi a relatív határozatlan, a jelen törvényjavaslat pedig a relatív határozott büntetési rendszert követi. Kétségtelen, hogy az 1843-ik évi javaslat büntetési rendszere közelebb áll a nálunk kevés kivétellel gyakorlatban volt rendszerhez, mely szerint a biró, a halállal büntetendő cselekmények kivételével, a többi büntetendő cselekményekre saját belátása szerint állapíthatta meg a büntetéseket, sőt az alkalmazandó büntetésnemek tekintetében sem volt a törvény által meghatározott büntetések által kötve. De kétségtelen az is, hogy a jelen törvényjavaslat rendszere inkább felel meg a büntetőtörvény feladatának, s tüzetesebben külnöbözteti meg a két kört, melynek egyike a törvényhozót, másika pedig a törvényalkalmazót, a birót illeti. A büntetés kiszabásánál a bírónak engedett oly tág kor, a milyent az 1843-ik évi törvényjavaslat nyit, azon felfogásban találja alapját, hogy egy és ugyanazon nemű bűntett, oly változatos alakban, oly nyomatékos enyhítő körülmények, s a büntetés megállapításánál figyelembe veendő oly különböző személyes viszonyok között fordulhat elő : hogy a törvényhozó nem lehet képes mindezen körülményekre és viszonyokra kiterjedő büntetési skálát előre megállapítani, s ha azt tenné, azon veszélynek volna kitéve, hogy vagy a fölötte enyhe eseteket tartván szem előtt, a megállapított büntetési tételek elégtelenek, vagy ellenkező esetben túlszigoruak lennének. A rendszer ezen alapeszméjétől nem lehet megtagadni az igazságos retributióra törekvést, mely föltételül ismeri, hogy a bűntettnek és bűntettesnek a concret esetben nyilvánuló individualitása szerint állapítandó meg a büntetés; és épen ez okból nem meri azt az erre befolyással levő valamennyi viszonyt át nem tekinthető törvényhozóra bízni. Bizonyos határig igazságot tartalmaz ez eszme, de oly határtalanságban, mint azt az 1843-ik évi javaslat, eltéröleg a hatályban levő valamennyi büntető törvénykönyvtől, ellentétben a mindenütt túlsúlyra jutott büntetési elmélettől elfogadja, nem tartható fenn. A félelem igen alapos, hogy midőn e rendszer kiválólag az igazságra törekszik, épen ennek ellenkezőjét hozza létre, s hogy nemcsak nem valósítja meg a büntetötörvénykönyv czélját, hanem önkényre, az objectiv szempontok elmosásával, a subjectiv tekintetik jogosulatlan érvényesítésére vezet s ez által a büntetések szükséges szigorát, az igazságot és a czélszerüséget meghiusítja. A minimum kizárása azt jelenti, hogy nincs oly büntetendő cselekmény, melynek objectiv ismérvei alapul szolgálhatnának azon cselekmény bünÖsségi fokozatának, s így bűnösségének habár csak megközelítő igazságos meghatározására ; azt jelenti, hogy a büntetés meghatározásánál a subjectiv körülmények és viszonyok az egyedüliek, a melyekből a bünÖsségi fokozat helyes megitélhetése kÖvetkezhetik. Az atyagyilkosság, melyre életfogytig tartó rabságot határoz a törvény, az imént kiemelt eszme szerint, bizonyos körülmények között, néhány órai egyszerű fogsággal is eléggé büntethető. A törvényhozás nem használhatja fel az életfogytig tartó fegyház, és a 2—3 óráig tartó egyszerű elzárás között létező óriási hézagot, azon vonal meghatározására, melyen túl az atyagyilkosság büntetésénél a biró nem mozoghat; s nem határozhatja meg, hogy ezen büntettet önmagában, objectiv minősége szerint mily súlyosnak tartja, s mily befolyást enged a büntetés kimérésénél azon körülményeknek, melyek a tettest a bűntettre vezették ? A törvényhozás, mely így jár el, csak is a ritka és rendkívüli eseteket tartja szem előtt, sőt ezek megítélésében is igen messze niegy; az esetek túlnyomó nagy száma, melyekben a cselekmény bünÖsségi foka az enyhítő körülmények által vagy épen nem, vagy csak kevéssé módosittatik, ezek a törvényhozó elhatározására nem gyakorolnak befolyást, s nem vezetik őt arra, hogy a rendszeres esetekre, rendszerinti büntetéseket állapítson meg; ámbár ez nemcsak nem zárja ki, hanem maga után következteti, hogy a rendkívüliek más büntetési mérték vagy fok alá foglaltassanak. A törvényjavaslat nem fogadta el e rendszert. Először azért, mert a helyes büntetőtörvénynek nemcsak a büntetés végrehajtása, hanem a büntetéssel való fenyegetés által is hatnia kell. Bizonyos határok között nem lehet megtagadni a büntetőtörvények praeventiv czélját, mely <