Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

56 I. A btkv. tárgyalása átalánosságban. fogoly gyakori látogatása. Ez kötelessége a lelkésznek, a tanítónak, az orvosnak, a munkavezetőnek ; kötelessége az igazgatónak s több más hivatalnoknak. Ezeknek kell a fegyenczet oktatni, nevelni, erősítni, javítani és kedélyét feleleveníteni. Ámde miként teljesíthető ez ott is, a hol meg van hagyva. A bruchsali fegyházban mindenik fegyencz naponként legalább is négyszer volna meglátogatandó. Az austriai 1872. april hó 1-én kelt törvény 7. §-a szerint a magánelzárás ideje alatt naponként legalább két látogatásban részesítendő a fegyencz. Mindez igen helyes és szükséges intézkedés; kérdés azonban, hogy mily mérvben foganatosittathatik ? Mindenik hivatalnoknak egyéb dolga is van, úgy hogy a legjobb akarat mellett is naponként legfölebb 6 órát fordíthat ily látogatásra, s ezen időből ha csak 100 fogoly van is az intézetben, egy fogolynál alig tölthet többet 3 percznél! A londoni pentonvillei magánrendszeríi fegyház igazgatója egy időben utasíttatott, hogy intézkedjék, miszerint mindenik fogoly naponként legalább egy órai látogatásban részesittessék; az igazgató késznek nyilatkozott ezen utasítás teljesítésére, ha a kormány e czélra 150 hivatalnokot nevez ki az intézet számára. Hogy a fegyházi hivatalnokok látogatása mennyire elégtelen, kitűnik abból is, hogy újabb időben már az irlandi s más, nevezetesen az olaszországi s németalföldi magánrendszeríi fegyintézetekbe a fegyenczsegélyzö- s védőegyletek s némely egyházi társulatok tagjai is bebocsájtatnak, hogy a fegyenczeket látogassák, oktassák és szórakoztassák. A legnagyobb súly fektettetett a magánrendszerre, mint a javítás hatályos tényezőjére, s különösen az erre nézve táplált vélemény volt az, mely e rendszernek annyi híveket szerzett, s azt aránylag rövid idő alatt Európa sok államában meghonosította, sőt a negyvenes években, a magyar büntető törvényjavaslat elfogadása után, a Komárom megyei, már előbb épített börtön mintájára, hazánk több megyéjét ily rendszerű fogházak felállítására birta. Afoglyok nem érintkezhetnek egymással; a kölcsönös megrontás lehetősége tehát ki van zárva. Kétségtelen, hogy a rosz hatások távol tartása igen nagy előny, s tagadhatatlan az is, hogy a „hős tettek" elbeszélése, s az ifjabb bűntetteseknek iskolázása a gonoszságban nem oly könnyű az elkülönítési rendszer mellett, mint a közös rendszerű börtönökben; mindazonáltal a tapasztalás azt mutatja, hogy még a teljes elkülönítés mellett sem sikerült a foglyoknak egymással érintkezését teljesen megakadályozni. A szükség, a kényszer találékonysága a börtönökben gyakran bámulatos jelenségekben mutatkozik, s meghiúsítja a felügyelet leggondosabb intézkedéseit. A mi különösen az érintkezést illeti, ez gyakran közvetittetik jelek által; gyakran pedig czédulákat vetnek a foglyok egymásnak; átkopogtatnak a falakon, a padlózaton stb. Tudva van, hogy néhány év előtt a Moabitban két lengyel tartóztattatott le egymás fölötti zárkákban, az egyik a második, s a másik a harmadik emeletben; s a két fogoly minden nehézség daczára, kopogás által nemcsak folyton érintkezett egymással, hanem ezen módon hosszú időn át sakkot is játszott. De végre is, habár az elkülönítés olyan lehetne, hogy általa a foglyok kölcsönös érintkezése teljesen meggátoltatnék, ez mégis csak negatív eredmény, s nem felköltése s fokozása a fogoly lelki tevékenységének, s nem irányzás a jónak, a becsületességnek ösvényére. A hosszú időn át tartó magány megtöri a lelket, de nem ébreszti azt tevékenységre ; a rosz indulatok, a bünösztönök nem helyettesittetnek a lélek szabad tevékenységéből származó erényes elhatározások által. A javulás pedig mindaddig, mig ez nem éretik el, nem kÖvetkezhetik be. A betekintés önmagába, a gonoszságnak felismerése, a rosz cselekedet megbánása: mindez csak első stádiuma a javulásnak; ezt elősegíti, idáig sok esetben elvezet a magánrendszer. De épen abban van hibája, hogy javító hatása ezen foknál rendszerint megakad, s tovább az erény akarásának erélyes kifejtésére nem képes felemelni a tartós elkülönítés alatt kifáradt, elbágyadt lelket. A hosszú idejű magányban elveszti a lélek működő erejét, akaratképességének és tevékenységének rugékonyságát;