Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

I. Rész. III. Fej. 20. §. A főrendiház tárgyalása. Halálbüntetés. 248 felszínre. Mi azt hittük, hogy a halálbüntetés rettenetes problémája körül, azon száz esztendő alatt, mely alatt e kérdés a vita szinterén van, minden kimerittetett; mi azt hittűk, hogy teljes igazságot fejezett ki a belga igazságügyminister, midőn azt mondá: „la thése est epuisée, la question ou tout a été dite" ; mi azt hittük, hogy az olasz senatus nagynevű kitűnő referense, midőn azzal végzé előadását, hogy mindaz, a mi a halálbüntetés körül elmondható, elmondatott, a mi megírható, megíratott: „la questione vuol essere votata, ma non discussa", hogy a kérdés szavazattal eldöntendő, de nem discutiálható; mi azt hittük, hogy ezen két állítás teljes igazságot tartalmaz; és ime azt észleljük: hogy kiváló szellemek eszmegazdaságában még mindig feltaláltatnak, ha nem is érvek, de új szempontok, hogy nagy tehetségű férfiak a vitának még mai állásában is képesek a vitatkozásnak új anyagot, a reflexiónak és gondolatnak új elemeket szolgáltatni. Ily nagy kitünöségü szónoklatok nagy súlylyal nehézkednek reám, mert sem az érvek fontosságában, sem a szónoklat fensösége és emelkedettségében versenyezni képes nem vagyok. Reám nézve az egyedüli vigasz az: hogy a kérdés régi, hogy tehát argumentumaimat mellette az engem megelőzött védőknek hatalmas érveiből meríthetem. Nem lehet feladatom, és gyengeségem érzetében nem vállalkozhatom reá, hogy új érveket hozzak a felszínre; feladatom csak az lehet, hogy elismert igazságokat, hogy kétségbevonhatlan tényeket hozzak elő, és arra törekedjem, hogy méltóságtok nagyfontosságú elhatározásánál ezen tények figyelmen kivűl ne maradjanak. A legsúlyosabb vád az volt, (és én részemről köszönettel tartozom a koronaőr ö excellentiájának, hogy a kérdés ezen részét bölcs mérséklettel mellőzni méltóztatott) a legsúlyosabb vád a halálbüntetés ellen az volt: hogy az igazságtalan; hogy az államnak, a mint sok más helyen mondatott és íratott, nincs joga az embert, az Istennek saját képmására teremtett embert, a belé lehelt halhatatlan lélektől megfosztani, mert az ember életének véghatárát Isten jelöli ki; és enélfogva bitorlás az állam részéről, ha isten jogába avatkozik. Ezen érv az utóbbi időkben úgy látszik elenyészett, mert ma már még az absolut abolitionalisták közül is csak igen kevesen emiitik fel ezt. Az abolitiónak ezen érvre fektetett reménye igen gyönge lehet: az érvnek csaknem teljes feladása, ennyit minden esetre bizonyít. Itt-ott inkább pompás hangzása, mint meggyőző ereje miatt felmerül ugyan még „az emberélet sérthetlenségének" nagy szempontokra számított elmélete is: de minthogy az ellentétben áll maga a szentírás több helyével, s nem vihető keresztül a philosophia controversiáin sem, az államérdek pedig e föltétlen tant visszautasítja: ez okból ezen ellenvetés nem tartozik azok közé, a melyekkel a halálbüntetés fentartását, a fokozatos abolitiót védőknek komolyan meg kellene küzdeni. És minthogy ö excellentiája sem méltóztatott erre reflectálni, én is mellőzhetem ezt. Mielőtt azonban az ö excellentiája a koronaőr által a sorompókba hozott ellenvetésekre áttérnék: kötelességemnek tartom megjelölni azon szempontokat, melyek a kormány előtt lebegtek akkor, midőn a halálbüntetést, ezen giganticus problémát büntető rendszerének rettenetes csúcsára felemelte. A kormány meg volt győződve, hogy a büntetésnek ezen neme igazságos; meg volt győződve arról, hogy ennek megállapítására neki joga van, mert ha nem lett volna erről meggyőződve, akkor semmiféle opportunitási érv által nem hagyta volna magát arra indíttatni, hogy ezen büntetési nemet felvegye. De erről meg lévén bár győződve, nem húnyt szemet azon hatalmas érvek előtt sem, melyek a halálbüntetés megszoritását követelik; és itt ismét nagy köszönettel tartozom a koronaőr ur ö excellentiájának, hogy el méltóztatott ismerni, hogy a megszorításban, ha már megtartatik a halálbüntetés, tovább menni nem lehet, mint a mennyire a kormány törvényjavaslatában elment. Én nem tartozom azok közé, a kik Magyarországot szerénytelen túlkapásokra, túlelbizakodottságra ösztönözni jónak látják. Ezen kérdésben is alkalmam lesz kifejteni, fi*