Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

VI. A btkv. javaslatának átalános tárgyalása a főrendiházban. Schlauch Lőrinc*. 147 ígárbaj. A törvényjavaslat ezen praecis intézkedése azonban nem annyira korlátozó, hogy a prudens judicis arbitriumnak helyt ne adna, vagy azon jogi axiómának alkalmaztatását kizárná : „odia restringi favores ampliari", mert ugyanazon bűntettre a biró nagyobb vagy kisebb büntetést alkalmazhat, a súlyosbitó vagy enyhítő körülmények szerint. A fegyházi büntetésben két és tizenöt év között választhat, az államfogházat 15 évre szabhatja meg, de leszállíthatja egy napra is, tehát a büntetést több mint ötezerszeresen fokozhatja. A maximum és minimum közt tehát meglehetősen nagy a tér. A biró új bűntetteket, új büntetéseket nem alapithat meg. s ez könnyíti eljárását; de választhat a maximum és minimum közt, s az súlyosan nehezedik lelkiismeretére és a bűntett sajátositásával szemben az enyhitö és súlyosbitó körülmények subjectiv meghatározását, tekintettel a megzavart erkölcsi s jogrendre, a biró jogérzelmére, műveltségére s becsületére bizza. A személyes szabadság a törvényjavaslatban hathatós védelmet talál. A hivatalnok, a ki valakit törvényellenesen elfog, letartóztat, büntettetik; a házi tűzhely, a levéltitok, a sürgönyök biztos kézbesítése a közvédelem paizsa alá helyeztetnek. Az ember élete elleni merényletek szigorú megtorlásnak vettetnek alá, s itt el nem mulaszthatom megnyugtatásomat kifejezni a 283. §. fölött, mely az úgynevezett amerikai párbajnak, ezen minden emberi érzést felháborító, a vak sors undorító hatalmát proclamáló, az emberi méltóságot oly annvira lealacsonyító : ...... i " •> >i , . . . . . >. , "• , / ' . Ammkai párbaj. vakmerő játéknak gatot emelni kivan, s az életben maradt szívtelen, bar csak közvetett, de mindenesetre bűnös gyilkost, öt évtől tiz évig terjedhető államfogházzal bünteti. Szerettem volna az emberiség érdekében a büntetést fegyházzal felcserélni, mert ha a rendes párbajban az Ököljog a lovagiasság fogalmával takartathatik is : itt, a hol a gyávaság a szivtelenséggel egyesül, ahol a lovagiasságnak még árnyéka sincsen, a boszú s sokszor évekig tartó boszú nagyobb megtorlást érdemelne. (Élénk helyeslés). Hasonló súlyosbítását a büntetésnek óhajtottam volna a párbajnál. Noha legczélszerübb volna ezen társadalmi fekete pontot speciális vétséggé nem minősíteni, mert emberölés emberölés marad, bármi szabályok szerint hajtatik végre; mégis elfogadom a törvényjavaslatnak álláspontját, mely a párbajt az élet s testi épség ellen intézett delictumnak veszi. De midőn ezt elfogadom, óhajtottam volna, hogy azon büntetések alkalmaztassanak, melyeket a tvj. az emberölésre, a bűntett előkészítésére s a bünrészességre átalában alkalmaz, s nem tudok megnyugodni azon felfogásban, a mely envhitö körülményül az előítéletet, az eddig alkotott törvények sikertelenségét, vagy némely társadalmi köröknek a becsületről, a lovagiasságról táplált túlzott felfogását veszi. A midőn a törvényjavaslat a párbaj szabályait mintegy magáévá teszi, s csak megvagy meg nem tartása szerint szab kisebb vagy nagyobb büntetést, következetlenségbe esik, s vagy a párviadalban történt emberölést nem kellene büntetni, hanem azt a becsületsértés igazságos megtorlásául vennie, vagy ha bünteti azt, mint emberölést kellene büntetni s nem a custodia honestával megtisztelni. Az egész törvényjavaslaton átvonul mint uralkodó eszme, hogy az egyéni bíráskodás megszűnjék, az egyéni visszahatás a sérelem ellen az egyesek kezéből kivétessék, s az állam mint felsőbb erkölcsi hatalom gyakorolja a büntető hatalmat; s mégis a 299. §-ban a párviadal conventionalis, tehát magán uton létrejött szabályait jogosultaknak elismervén, a magán megtorlást mintegy szentesíti. Ha az emberölés megsérti nemcsak az erkölcsi világrendet, hanem az állam jogrendét is, kevesebb sérelem fekszik-e abban, ha ezen rend párviadal által sértetik meg ? Az ember élete ellen irányzott merényietet lehet különféleképen minősíteni, lehet enyhítő vagy súlyosbitó körülményeket gondolni, de objective a bűntény ugyanaz. Nem változtat a dolgon, hogy a szándék nem mindig a legvégsőre van irányozva. Ezt kipuhatolni a lélektanra is igen nehéz feladat, a jog itt csak azon axióma szerint ítélhet: „qui est causa causae est etiam causa causati". A párviadal megszűnését a cultura elöhaladásától várni, szerintem öncsalódás, sőt vád a társadalom azon osztálya ellen, melytől sem az értelmi műveltséget, sem a sziv nemességét, sem a nevelés előnyét megtagadni nem lehet, s a melynél épen tapasztalás szerint a legtöbb párviadal szokott előfordulni. A párviadalok statistikája egészen más tényezőket tüntet elő, mint a műveltség hiányát. Ez inkább az ifjúkori szenvedélynek, a balul értelmezett becsületérzésnek, a nagy mérvben fokozott Önérzetnek, tán a hiúságnak folyománya. Itt pedig csakis a legislatio szilárd következetessége, határozott akarata s a kivitelben a bíróság részéről szilárd kezelése a törvényeknek hozhat orvoslást. 19*