Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

110 I. A btkv. tárgyalása átalánosságban. világon, nem restelte a halálbüntetést eltörölni. En előttem nem elegendő ok az, hogy arra hivatkoznak, hogy Európában mindenütt meg van a minimum. Mutassanak nekem oly országot, hol ezer éven át szolgáltattak igazságot codex nélkül ? Hiszen ilyen nagy múltra csak kell tekintettel lenni és nem lehet megengedni, hogy azon biró, a ki magába szívta azon előbbi elveket és a maga lelkiismerete szerint ítélt: most egyszerre, átmenet nélkül sokkal szigorúbban Ítéljen, mint itélt eddig, és hogy azonkívül ne legyen neki azon szabadsága, hogy teljesen lelkiismeretének sugallata szerint ítéljen. Kérdem hát, igazságos ez? Meglehet, hogy lassanként elő lehet ezt készíteni, de egyszerre átvenni ilyen szigort nem lehet, s nem lehet megfosztani a bírót annak lehetőségétől, hogy egészen odáig menjen a büntetés kimérésében, meddig lelkiismerete sugalja. Ez nem helyes. Némelyek tagadják, hogy ezen törvény szigorú. En nem fogok belőle egyes részleteket idézni, hanem csak néhányat, a miből az irány kitűnik. így például tudvalevő dolog, hogy hosszú évek óta foly a vita a büntető jog terén két tábor között a törvényes hatóságok ellen elkövetett büntettek iránt. Vannak s ezek természetesen a német iskola hivei, a kik azt állítják, hogy ha valaki a törvényes hatóságok, vagy azok kiküldöttei ellen bármit vét: azt mindenesetre meg kell büntetni még akkor is, ha kiderül, hogy azon hatóság nem járt el törvényes módon vagy nem járt el saját hatáskörében : míg mások azt mondják, igenis meg kell büntetni azt, ki a hatóságok, vagy annak kiküldötteit missiójuk végrehajtásában bármi módon gátolja; de egy föltétel alatt és ezen föltétel az, hogy azon hatóság törvényes hatáskörén belül és törvényes módon járt legyen el. A t. kormány természetesen itt mindjárt a szigorúbb módhoz folyamodott, a mit a 175. §. igen világosan bizonyít. Ezen §. igy szól: „A hatóság elleni erőszak bűntettét követi el, és három évig terjedhető ' börtönnel büntetendő az is: a ki valamely hatóságnak küldöttségét, választmányát, bizottságát, hivatalnokát vagy más közegét, vagy a küldüttság, választmány, bizottság valamely tagját vagy közegét, a törvény, vagy a hatóság meghagyásának végrehajtásában, erőszak, vagy veszélyes fenyegetés által akadályozza, vagy valamely intézkedésre kényszeríti, vagy pedig hivatalos eljárása alatt tettleg bántalmazza. Ugyanezen büntetés alkalmazandó, ha a cselekmény, a fennebb megjelölt testületek vagy személyek védelmére rendelt, vagy megjelent személyek ellen küvettetik elu. Tehát e §. szerint nemcsak a hatóságok kiküldötteit, de minden közegeit még akkor is föltétlenül respectálni kell, ha positive tudom is, hogy hatáskörén kivül járt el (Közbeszólás: szó sincs erről!) Engedelmet kérek, az ellenkezőt nem mondja ki a törvénykönyv. Mindenesetre figyelmeztetem a ministerelnok urat, hogy ö nem olvasta a törvényjavaslat ezen dispositióját, mert különben nem mondhatta volna az én hordáraimmal szemben, hogy ki kellett volna őket dobnom, mert ezen törvény szerint nagyon is respectálandók voltak (Derültség). De fontos még a javaslatnak egy másik része s ezt azért is idézem, mert mutatja, hogy ezen törvényjavaslat még sem készíttetett oly rendkívüli alapossággal, mint némelyek elhitetni akarják: mert (bocsánat a kifejezésért) én itt némi felületességet látok s ez vonatkozik a 389. §-ra, mely szól a csalárd és a vétkes bukásról. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy én némi ellenmondást Iátok abban, hogy akkor, a mikor a hármas felosztást fogadják el: önök a bukásnál Összefoglalják a csalárd és vétkes bukást. Már magában a czím mutatja, mennyivel szigorúbban fognak ezentúl eljárni az eddigi törvény és gyakorlathoz képest. Csalárd és vétkes bukás. Eddigelé a vétkes bukás azon cselekvény volt, mely gondatlanságból származott, s a büntetés 6 hónap volt; ezen törvény szerint a büntetés felmehet 2—3 évre, sőt mint látni fogjuk tovább is. Ha csalárd bukást követ-e el az, „ki vagyonához tartozó bármely értékes tárgyat elrejt, félretesz, vagy azt értékén alól adja el" : akkor ennek alapján nem lesz az a bukott kereskedő, kit hamis bukással ne lehetne vádolni, vagy alig lesz olyan. Miképen történnek a bukások ? Nem szabad azon feltevésből kiindulni, hogy minden bukás csalárd, hiszen igen sok, sőt a legnagyobb rész szerencsétlenség által történik. Mikor a kereskedő érzi, hogy helyzete gyengül, természetes, hogy akkor számot vet magával, s ha látja, hogy van neki 150,000 frtnyi deficitje és van egy háza Budapesten, mely becslés szerint 150,000 frtot ér, igy gondolkozik: eladom a házat és azzal megmentem üzletemet és becsületemet; de nem képes többet kapni érte 100,000 írtnál. Ekkor igy gondolkozik: ezen összeggel rendezhetem magamat, megmentem legalább a becsületemet. De jön a törvényszék és azt mondja: te a házadat értéken alól adtad el, mert házad 150,000 frtot ért, tehát csalárd bukást követtél el. Ugyan kérem igazságos-e ez ? Nem. És ez oly esetben történik, a hol a vagyont meg lehet becsülni; de az „értéken alóli ár" oly tág kifejezés, hogy a polgárt egészen a biró kezébe juttatja. Ugy szintén egy sorba helyezi ezzel a törvény, szemben az 1840-iki