Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 2. kötet (1871)

Hatodik könyv: A márcziusi alkotmányirat s a nemzet válasza

500 Hatodik könyy. A márcziusi alkotmányirat s a nemzet válasza. 1849. Aprii. mit elmulasztani, hogy, ha új meg új ellenség fenyegetné is az országot, azzal is diadalmasan megmérkőzhessünk. Es én nem csak a hitnek szent hitével, hanem az észnek meggyőződésével is mondom: elérkezett a perez, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie; elérkezett a perez, midőn Magyarországnak, s különösen a nemzet képviselőinek kötelessége, isten, a világ, Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek lenni akarunk!" E szavakra leírhatatlan lelkesedés ragadta meg a hallgatók nagy tömegét, s az éljenzés és tapsolás vihara tölté meg a templom boltozatait. „Uraim! ha én visszaemlékezem azokra, — így folytatá aztán a csend helyreálltával, — a mik épen most egy esztendeje történtek, és a mik közt az isteni gondviselésnek kiszámíthatatlan rendelete szerint, én magam is az események által a szerénység porából, melyet örömest vallottam magaménak, kiemelve, némi tevékeny részt vevék; ha visszaemlékezem azon hűségre, melylyel az idők viszontagságai alatt iparkodtam az ausztriai háznak trónusát megtartani segíteni; s ha végig tekintem az árulást, hitszegést —; ha végig nézem azon hálátlanságot, melylyel ezen indulat, — mely indulata keblemnek közös volt a nemzet összeségéével —, az ausztriai ház által viszonoztatott: talán mentve volnék isten és emberek előtt, ha személyes boszúval, s a szenvedélynek némileg fölingerűlt hangjával mondanám azt, hogy velem rendelkezhetik isten akármint ez életben; bocsáthat reám szenvedést, bocsáthatja reám a vérpadot, bocsáthatja reám a bürökpoharat, vagy a száműzetést; de egyet nem bocsáthat reám soha, azt nem, hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek. Azt nem bocsáthatja reám isten sem; mert az embernek, ki el van határozva valamire, bár lánczokba szoríttatnának minden tagjai, mindig marad elég ereje meghalni tudni, ha magát máskép meg nem mentheti. „Hanem, uraim! én, mint egyike a nemzet azon képviselőinek, kiket a nép bizalma a nehéz időkben meghívott arra,