Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben - 2. kötet (1871)

Ötödik könyv: Az ország védelme Debreczenből

Második fejezet. Hadi működések a főváros elveszte után. 297 támadtatott. Kmety utóhada ennek következtében a már Me- 1849. Febr. zó'kövesd közelébe jutott osztály többi részeihez hátrál, s némileg ezt is megzavarja. E támadás az egész magyar tábort talpra kelti; s minthogy sem Dembinski sem Görgey nem volt jelen, az alvezéreit azonnal önmagok szólítják fegyverre osztályaikat. A Miklós-huszárok, látván a vasasokat, azonnal lóra pattannak, s míg Aulich és Guyon osztályai Kmetyét fölveszik, ők, a huszárok, a vasasokra csapnak. A támadás alig lévén pár ezer lépésnyire táborunktól, ez nagy lelkesedéssel szemléié, miként vágnak be huszáraink a vértesek közé s ezek rövid viadal után miként fordítanak hátat s erednek, ágyúikat is odahagyva, rendetlen futásnak. Huszáraink csak akkor tértek vissza az üldözésből, midőn jobb oldalukon egy újabb nagy csapat lovasságot látának fölmerülni. Midőn huszáraink az ellenség elfoglalt ágyúival s néhány fogolylyal visszatértek, oly lelkesedés támadt seregünkben, mely időközben egészen harczrendbe állíttatott, hogy alig lehetett azt visszatartóztatni azon ellenséges dandárok megtámadásától, melyek a Maklár melletti tetőket foglalták el. Alvezéreink, már a megelőző napon is sürgetve kívánták volt makiári táborukban, hogy miután már az egész sereg öszpontosítva létezik, s eddig tulajdonkép csak két osztályunk, a Dessewffyé és Máriássyé vett tényleges részt az ütközetben, egy harmadik napi harczot is adjanak az ellenségnek. Most pedig, látván a közönséges lelkesedést, mely csak e szóra vár „előre!", s mely mindenki előtt, ki a magyar hadak természetét, jellemét ismeri, bizonyos kezessége voltagyőzedelemnek; nem szűntek ösztönözni az előjött fővezért, adna parancsot a támadásra. De ő, a mult napi események miatt elkedvetlenedve, e kérésekre nem haj ólt, s elmulasztá felhasználni az alkalmat, mely annál biztosabban igért győzedelmet, minthogy az ellenség sem a mieinktől nem várt, visszavonulásuk után, támadást; sem magának nem volt kedve a támadásra, meglepetve látván, mily jó rendben állanak, kiket rendetlen futásban vélt lenni.