Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig - 1. kötet (1868)

Első könyv: Bevezetés. Az 1825-ki országgyülés előtti viszonyok

Az 1825-ki országgyűlés előtti viszonyok. 45 mond a jeles apának nagy fia — mily sokszor látám, még mint gyönge fid, szegény atyámat búba merülve! S máinkkor villant lelkemen keresztül, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek"kell hatni reá, mint családi vagy házéleti bajok keserűségeinek. Mert Epiktetosz elveivel megbarátkozott keresztyén férfiú, mint ö vala; ilyféle gyötrelmeket mosolylyal tűrt. Akkor nem birtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok! Később tudám, s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak napról napra mélyebbre sülyedése, és azon remény nélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerülhetetlenül fogna életünk végórája ütni, okozá oly sokszori keserű epedéseit . . . Nem tulajdonított a mindinkább lankadó testnek elég erőt és életet, halálos álmaiból kibontakoznia. S annyi polgári erényekkel fénylő atyám, mint „magyar", reménytelen szállott sírjába!" Ily epedő gyötrelmek, ily bánatos előérzelmek, kétségkívül sok más jó hazafinak is keserítik vala lelkét, és a jeles Széchenyi Ferencz nem egyedül szállott le a nemzeti feltámadás reménye nélkül sírjába ]). És pedig már piroslanak vala láthatárunkon a nemzeti feltámadás hajnalának első sugárai! Ezen csoportokon kivűl, melyeknek egyike a múltak emlékein merengve keserédesen, másika az anyagi élvekbe merülve könnyelműen, feledé a jelent, harmadika a nemzet jövőjén kétségbeesve szállott le sírjába, — e tömbeken kivűl létezett még a ha!) Dessewffy József gr. 1820-ki aug. 25-én igy ír egyebek közt Kazinczy Ferenczhez: „Ha meggondolja az ember, mennyi metallum ásatott ki csak I. Leopold idejétől fogva a magyar föld gyomrából, és be kevés forog abból a magyar ember markában: meg kell döbbenni mind szerencsétlenségünkön, mind gyávaságunkon. Mind az ég, mind a föld mindent elkövetett érettünk; valamint azok, a kik minket századok óta igazgatnak, mindent elkövetnek ellenünk. Sokszor gondolkodom ezen méltatlanságok végéről és csak a történetek sorában, nem pedig nemzetem lelkében találok reménységet. Nem tudom min csodálkozzam jobban: azon-e, hogy sanyargatóink nem unták el még a sanyargatást, vagy pedig örökös elaljasodásunkon." Kazinczy és Dessewffy levelezése III, 65.