Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig - 1. kötet (1868)

Első könyv: Bevezetés. Az 1825-ki országgyülés előtti viszonyok

Az 1825-ki országgyűlés előtti viszonyok. 89 gyefőnökök és más nagyravágyó kormánypártiak minden fondorlatai daczára is erős, határozott többséggé nőtte ki magát, mely felirataiban a trón előtt is mind sűrűbben kezdé hallatni bátor szavát. Kérelmeik, sürgetéseik főtárgyát minden alkalommal az országgyűlés egybehívása képezte; s bár felirataikra választ sem nyertek mindig: ernyedetlenűl kitartók valának azok ismétlésében. Olyféle biztató nyilatkozatok, minőket Ferencz budai utazása alkalmával személyesen, s azóta leirataiban is tett vala az alkotmány s törvények épségben tartása iránt, a növekedő ellenzéket, mely a kényuralom nyomását oly súlyosan érzé, már nem elégítette ki. A puszta szó s igéret már elvesztette hitelét a közvéleményben; az ellenzék annál több biztosítékot kívánt, s azt egyedül az országgyűlés egybehivásában, az alkotmányos törvényhozásban kereste. A megyék ellenzéki rendéinek ezen kérelmeit még az udvar iránt különben minden alkalommal meleg ragaszkodást tanúsító néhány magyar urak s magasabb hivatalnokok is támogaták jóakaratú előterjesztéseik által, melyekkel, tekintve a nemzetnek egyre növekedő elégületlenségét, a közbéke érdekében buzgóan tanácsiák az országgyűlés egybehivását. Egy ily bár előttem ismeretlen, de minden bizonynyal magas rangú írótól készített emlékiratban a többi közt élénk színekkel olvassuk ábrázolva egy részről a nemzet áídozatteljes hűségét, melyet a veszély lefolyt évei alatt annyiszor tanúsított uralkodó háza iránt; más részről Ferencz királynak a nemzet ellen jelenleg minden alkalommal kitörő boszúságát; melyet csak abból vél megfejthetni, hogy „némelyek legközelebbi környezetéből, kik vagy nem' ismerik eléggé a magyar alkotmányt, vagy annak irigyei, vagy végre annak némely védei ellen személyes gyűlölettel viseltetnek, a császárnak természeténél fogva jó, de a kiállott viszontagságok következtében félénkké, bizalmatlanná s gyanakodóvá lett kedélyét felingerelni nem iszonyodtak." — „Nem tagadhatni ugyan — folytatja az emlékirat, — hogy