Hajnik Károly: Visszaemlékezések : Jelenetek és adomák a magyar életből (1856)

Néha az okos embert is utóléri a baj

50 ból mindig csak követtársát hagyta beszélni, 6 pedig hallgatott. Egyszer azonban küldői iránti figyelemből — közülök egy épen jelen levén — már ö is nyilatkozni kénytelenitetvén, jó előre nagy beszéddel hozzá készült. A mint a kerületi ülésben szóláshoz fogott, csakhamar mindenki beszéde exordiumának kezdetétől meg volt lepve, és minden szemek csak ő rá valának szegezve. De jaj! . . . . szónokunk beszéde legjobb folyamában elakad, és iszonyú keserves arczczal elhallgat mozdulatlanul. Néhány percznyi szünet után azonban hirtelen — mintha periculum in mora volna — görcsösen szétrántja begombolt téli kabátját, melyről az ekkint leszakasztott garas nagyságú gombok szélszórta pelyvakint szerte repülnek, — most az oldalzsebbe, innen a mellékzsebbe nyúl, utóbb szétrántja atilláját, annak zsebeit hasonlókép gyors mozgásokkal megmotozza, s miután kezeivel valamennyi zsebeit czikázó villámsebességgel megtapogatta, nagy nehezen a készült leirt beszédre ráakad, és azt a nadráffzsebből kihúzván az asztalra leteszi. Ekkor kissé belétekintett, s magán ekkint