Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Elnöki megnyitó beszédek

318 ELNÖKI MEGNYITÓ BESZÉDEK. Talán nincs okunk panaszra, s a mit tapasztalunk, közös sorsa mindazoknak, kik törekvéseiknek magasabb feladatot tűztek ki. Hisz a bér, mely épen a legszebb pályán a küzdőre vár, zöld koszorú, s ez arra int, hogy a jutalom, melyre ily törekvésnél számot tartunk, csak egy örökké zöld, hervadhatlan remény lehet. Remény, mely nemzedékről nemzedékre száll, s talán soha nem teljesül, de ép azért uj küzdelemre, uj haladásra serkent. De ha visszatekintünk az időre, midőn a tisztelet, mely Kazinczy és Kisfaludy sirját környezé, s a babér, melyet Kölcsey és társai homlokukon viseltek, minket nyugodni nem hagyának, s mert a szent akarat, mely szivünket dobogtatá, háttérbe szoritott mindent, nem sejditve gyengeségünket, a pályára tolongtunk annyian; ha az élénkségre gondolunk vissza, mely akkor e nemzet törekvéseinek minden körében mutatkozott, a túlzásig vitt hévre, melylyel az uj nemzedék elődeinek soraiba sietett, hogy megoszsza, hogy tőle elragadja koszorúit, s ha a csendet tapasztaljuk, mely működésünk terén most bekövetkezett: vajon bámulható-e, hogy szivünket néha aggodalom tölti el, s bizodalmunk, mely ifjú korunk csalódásait túlélte, s életünk erős viharának ellentállt, ingadozni kezd, midőn a meglepő nyugalmat látjuk, melylyel az uj nemzedéknek egy része azon térre tekint, hol mi ifjúságunktól fogva küzdénk, fáradtunk, néha tévedtünk, de csak mert a honszeretet szenvedélyétől elragadva, magunkról s minden egyébről megfeledkeztünk. Talán csalódunk aggodalmainkban, s e türelmetlenség csak korunk hibája, melyet a közelgő' alkonyat sietésre int; de vehetik-e rosz nevén, ha a