Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Elnöki megnyitó beszédek

290 ELNÖKI MEGNYITÓ BESZÉDEK. vonnunk, hogy minden mi a szépirodalom emelésére hathat, soha a gondolkozónak figyelmét s az egész társadalom támogatását nem érdemelte annyira, mint épen a jelen pillanatban, s pedig annálinkább, minél inkább meg vagyunk győződve, hogy azon irány, mely egyes, épen a műveltség legnagyobb fokán álló népek szépirodalmában mutatkozik, távolról sem felelhet meg kivánatainknak. Minden kornak megvan saját költészete s épen mert a való költészet csak a nép legbensőbb érzelmeinek s meggyőződésének kifolyása, természetes, ha az a művelődés különböző fokai szerint más alakban tűnik fel. — Azon arányban, melyben a szenvedelem helyébe érzemények lépnek s az érzelmek hatalmát az eszmék uralnia követi: a költői elragadtatás helyébe a reflexió lép s ha nem vehetjük is rosz néven senkinek, a ki a költészetnek első nemét, mely a népdalban s eposzban nyilatkozik, a költészet későbbi müvésziebb formáinál többre becsüli: az, ki ezen előszeretetében annyira megy, hogy azonkívül más költészetet elismerni nem akar s mint ezt többen tevék, Horácztól vagy Popétól a költőnek nevét megtagadja: nézetem szerint nem itél helyesebben, mintha valaki azért mert a szabad természetben gyönyörködve a mező virágait szebbeknek találja, ebből azt következtetné, hogy kertjeinkben nincsen tavasz. A költészet nem bizonyos tárgyakban fekszik, hanem mint a nap elterjeszti világát mindenre, mi e földön létezik, hatása nincs kötve bizonyos formához, hanem egyaránt nyilatkozik minden formában, mely által gondolatainkat ugy fejezzük ki, hogy azok érzeményeinkre hassanak s érzeményeinket ugy, hogy azok gondolatokat ébreszszenek. Mint a magas székes-egyházban s a kis falusi templomban, mint Palestrina