Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

238 SZÁLÁT LÁSZLÓ. tőle függött, hogy helyzetét megváltoztassa, szegény maradt. Mint kedélyes modorában egyszer mondá, ez volt az egyedüli luxus, melyet magéinak engedett. A férfi, ki egész életét hazája közügyeinek s a tudománynak szentelé, nem talált időt, hogy családjának jövőjéről gondoskodjék, s ötven éves korában az akadémia titoknoki fizetéséből, és roszul díjazott, mert kevesektől vett munkáiból élt, csak a legnagyobb megerőltetéssel tartva fel függetlenségét, az által, hogy nagy munkáját félbeszakasztva, történeti tanulmányait adta ki, s néha egyszerre öt sajtó alatt levő munkájának iveit javitgatá. Nem azért mondom ezt, hogy bárki ellen panaszt emeljek. Nincs okom reá! A fejedelem, ki Szalay halála után özvegyének és gyermekeinek nyugdijt rendelve, királyi hatalmának legszebb jogát, mely az érdem méltánylásában áll, oly nemesen gyakorolta, s a kegyelet által, melyet a nemzet történetirója iránt mutatott, csak azon reményeket erősítette meg, melvlyel jövőnket személyével összekötjük; az egyesek, kik a tiszteletet, melylyel a dicső férfiú iránt viseltetének, családja iránti részvétök által bizonvitották be; az egész haza, mely halálának hirére gyászba öltözött: eléggé bizonyitják, hogy Szalay érdemei elismertettek, s ezek olyanok valának, melyeknek egyetlen jutalma csak a dicsőség lehet. Szalay vagyonbeli állapotáról soha nem szólt senkinek, s csak kevés meghitt barátai ismerék a gondok terhét, melyek vállaira nehezültek. De ha ez órában, melyet emlékének szenteltünk, dicsőségéről szóltam, miért hallgassam el az árt, melyen e dicsőség szereztetett? S ha egész életét elmondottam, miért titkoljam azt, mi őt idő előtt sirjába vezeté, s csak egy sugárral több, mely új fényt terjeszt