Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

SZALAY LÁSZLÓ. 237 s ha a pártatlan igazság az, mi a történelemnek fő érdemét képezi, épen e tulságig vitt érdem az, mit némelyek nagy történeti munkájának hibául róttak fel. És talán méltán. Művészi szempontból Ítélve, e tiszta objectivitás, mely Szalay történetét jellemzi, talán gyengíti hatását. Ha az iró nem uralkodik annyira maga felett, és lángoló szeretetének, melylyel nemzete, s a gyűlöletnek, melylyel annak elnyomói iránt viseltetett, szabad tért enged, s előadására meleg kedélyének gazdag kincseit önti el: műve szebb lehetne, de lenne-e hasznosabb? — Fátyolt borítva a nemzet tévedéseire, s elhallgatva azt, mi elleneinek mentségül szolgálhat, a múltnak ragyogóbb képét állithatta volna fel, mely hazafiságunkat inkább kielégíthetné: de vajon elérte volna-e czélját, melyet munkájának előszavában kimond, s melynek minden más tekintetet alávetett ? Szalay itt, mint egész életében, nem kereste a népszerűséget, s midőn az végre őt kereste fel, s 1861-ben a főváros egyik kerülete egyhangúlag őt választá képviselőjének, a szerény férfiú csaknem meglepetve fogadta e megtiszteltetést, mely szivének jól esett. De tevékenységét ez sem szakítá félbe. Részt vévén az 1861-ki országgyűlés tanácskozásaiban, az iró sem vesztegelt, hanem, hogy a mulasztott időt helyrehozza, kettős erőfeszítéssel folytatá fáradságos munkáját; hisz neki dolgoznia kellett erősen, szakadatlanul, hogy a nagy feladatot, melyet magának kitűzött, bevégezze — nogy — éljen. Szalay szegény volt, s ámbár rendkívüli tehetségei mellett, s az állásban, melyet elfoglalt, csak