Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

208 SZALAY LÁSZLÓ. Nem hogy fényes csillaga lejárt, s a haza szebb idejét örökre elmúltnak gondoltuk, de hogy sülyedésünkért nem sorsunkat, de magunkat kellé vádolni, hogy maga a nemzet szállt alábbra, s elidegenedve saját hazájában nem is érdemel mást: ez fájt a magyarnak, s mi őt tettre ébreszté, nem hazafiúi remény, de a hazafiúi szégyen vala, melyet múltjára tekintve érezett; s ha ezt, mire e körben is bizonyosan sokan elevenen emlékeznek, felhozom, tes«em azért, mert az egész korszak törekvéseinek magyarázata ebben fekszik. Kötelesség érzetére ébreszteni a nemzetet, s biztositani nemzetiségünket, ez volt akkor a hazafiaknak egyedüli törekvése, s mert ehez, az akkori viszonyok között, az irodalomnál más eszközünk nem vala, ez az ok, melyért a mozgalom, melyet a 25-ki országgyűlés maga után hagyott, külsőleg csak az irodalom terén nyilatkozott. Soha talán az irodalom emelése a hazafiság; les;fontosabb, sőt egyedüli feladatának ily mértékben nem tekintetett, s természetes, ha köztünk ifjak között egy egész sereg tolongott a pályára, melyen mindazt feltaláltuk, mi után ifjú kedélyek vágyódnak: tért, melyen áldozhatunk, nemes érzéseket és dicsőséget. A különbség Szalay és közöttünk, kik vele versenyeztünk, csak abban állt, hogy míg mi a munkához fogva naponként három lyrai költeményben róttuk le a haza iránti tartozásunkat, s óriási eposzokat terveztünk, vagy lehetetlen drámákon kíséreltük meg ifjú erőnket: ő mesterségének komoly tanulmányozásához fogott, s mig mi már félig nagy Íróknak képzeltük magunkat, ő készült, hogy azzá legyen. Es valóban, ki a Musarionban 1830-ban megjelent kritikai értekezését olvassa, melyben tanulmányainak