Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

206 SZALAY LÁSZLÓ. Szalay gyermek-korában beteges vala és magába zárkózott, s e hajlamát a két év, melyet a fehérvári convictus kolostori csöndében töltött, még inkább növelte. Nagy tehetségei nem nyilatkoztak a túláradó elevenségben, a vidor élczben, melyek gyermekeknél ezeknek jeléül vétetnek, söt még tanulásában sem. A pajtások zajgó játékainál s a vizsgákon mások inkább tűntek ki, s mégis volt valami benne, miből felsó'bbsége kitűnt. S midőn 1826-ban, 13 éves korában, az egyetembe lépett, nem volt senki köztünk, ki ezt ne érezte volna, s a komolyságot, melyet gyermekek pajtásukban legkevésbbé tűrnek, neki meg nem bocsátotta volna. Ereztük, hogy e komolyság nem hideg kedélytől jó'. Tudtuk, hogy ő, ki játékainkban részt nem vesz, — és barátságának szenvedélyes jeleit nem adja soha, meleg szeretettel ragaszkodik pajtásaihoz, s örömmel, sőt büszkeséggel ismertük el felsőbbségét; hisz az, ki már akkor nemcsak a hazai és német irodalomban volt jártas, hanem mint iró is saját tehetségeit már megkisérlé, végre is csak pajtásunk volt, egy iskolába járt velünk, s igy valamennyinknek tekintélyét növelé. Körűnkben többen voltak, kik hasonló irányban törekedtek előre. Az 1825-iki országgyűlés szónoklatai , bármi hiányosan ismerve, sehol nem találtak erősebb viszhangot, mint az egyetem ifjú polgársága között, s a szellem, mely az egész nemzetet áthatotta, sehol sem ébresztett tisztább lelkesedést. Ha most, csaknem negyven év után, ezen időszakra visszatekintünk, mely a nemzet újabb történetére oly elhatározó befolyást gyakorolt, lehetetlen, hogy azon különbség ne tűnjék fel. mely közte és egész későbbi fejlődésünk között létezik.