Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kölcsey Ferencz

KÖLCSEY FERENCZ. 11 hették volna, s melyeknek akkor a legdicsőbb cselekvésre csak erő hiányzott. — De sülyedünk! szomorúan sülyedünk! Nap folyt nap ntán, év évet követ s minden nap elveszi egyes örömeinket s minden év elhozza szomorú tapasztalását; és mi marad többnyire a lelkes gyermek feltételeiből egyéb a férfi fájdalmánál, melylyel önmagába visszatekintve látja, hogy sok változott, de semmi nem úgy, mint önmaga. Egyet megcsaltak barátai, s szíve hideg nyugalommal elzárkózik minden szerelemtől; más ismerni tanulta a világot, s miután látta, hogy vágyait nem teljesitheti, nem küzd többé; egyet szenvedélyei ragadnak el, mást elnyom tunyasága; egy örömök közé sülyed, más félénken lemond: de annyi ezerek közül hol van az, ki mint férfi a gyermek Ígéreteit teljesité, s visszatekintve gyermekéveire, ne volna kénytelen megvallani: hogy életének ezen édenében nem csak boldogabb volt, de jobb is. — De Kölcsey nem változott s ez legszebb dicsérete. — Mi a gyermek szívét erősebben dobogtatá, mi az ifjú képzetében fenségesen emelkedék, miről élete küszöbén álmadozott: azért lángolt, azért remélt, azért küzdött a férfi élete végperczéig, mint a nap, mely az égen áthaladva, messzebb és messzebb körökre terjeszti sugárait, de tisztán s ragyogva mindig, a mely, ha bérczeink mögött eltűnt, ugyanazon színekkel borítja egünket, melyekben egykor fölkelt. Nézzük őt házi körében, ott, hová az embert a világ Ítélete nem követi, hol a leghiubb színlelni nem szokott, s nem a nyájas, gyermekded kebelt találjuk-e benne később is? — 0, ki mint ifjú csak a tudományoknak élt, kit lelkének minden vágya oda vont, ki szűk körében elzárva érzé magát s utakról álmadozott, nem tölté-e napjait falusi magányban,