Ügyvédi Közlöny, 1934 (4. évfolyam, 1-39. szám)

1934 / 15. szám - A jegyzői magánmunkálatokról

15. SZÁM. ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 01 adott legszűkebb megélhetési lehetőségek mellett ambíciója, tudásvágya folytán a mai körülmények között előbbre juthat, az ügyvédség díszére válhat, nem lehetne e szerint ügyvéd, viszont, az, aki ügyvéd lehetne, a megélhetés nehézsége miatt nem képezhetné magát, és így a kar elszürkülne, egy hivatalnok-ügyvédség állna szemben egy csak látszatra szabad, de tönkrement, és nyilvánvalóan etikailag is lerongyolódott ügyvédséggel szemben. Nem kérdéses, hogy ennek az utóbbinak semmi tekintélye nem volna, még a mai kevés tekintélynek a roncsait sem tudná megőrizni. És soha se feledjék el azok, akik gazdasági nivellálódást hirdetnek, hogy sohasem úgy nivellálódik egy társadalmi osztály gazdasági helyzete, hogy a szegényekből gazdagok lesznek, hanem úgy, hogy a ma még kevés jómódúból is szegények lesznek, és én nem tudom elképzelni, hogy egy gazdaságilag teljesen lezüllött, lerongyolódott ügyvédség etikailag magasabb alapon tudjon állni, a mindenkori hatalommal szemben függetlenebb tudjon lenni és nagyobb tekintélyt tudjon tartani, mint egy gazdaságilag erős és éppen ezért tekintélyes ügyvédség. Érthetőnek találom, ha valaki azt kívánja, hogy a kamarába való felvétel a köztisztviselő részére szigoríttassék meg, azt is érthetőnek találom, ha az államhatalom részesei, a köztisztviselők az ügyvédi foglalkozástól eltiltatnak, de nem találom érthetőnek, hogy pl. az, aki tíz évig bíró volt Kolozsváron, és a trianoni szerződés folytán földönfutóvá lett, kénytelen legyen lemondani kis nyugdíjáról, amely neki támaszul szolgál, azért, hogy ügyvédkedhessen, midőn önhibáján kívül jutott abba a helyzetbe, hogy nem folytathatja bírói hivatását. Érthető, ha az ügyvédi kamara nem veszi fel a tagjai közé azt a volt közhivatalnokot, aki azért nyugdíjaztatott, mert magas kora folytán hivatalát tovább ellátni képtelen volt, vagy valamely etikai okból hivatalát elhagyni kényszerült, de nem találom érthetőnek, ha pl. valakit politikai okokból nyugdíjaztak, mert gerinces volt a hatalommal szemben, hogy az miért ne lehessen ügyvéd. Én a magam részéről az Ügyvédi Kendtartás 10. §-át tökéletesen elegendőnek tartom. Csak azt tartom kívánatosnak, hogy ez a szakasz tényleg úgy alkalmaztassék, hogy az az ügyvédi kar tekintélyének emeléséül szolgáljon. Sokkal inkább más célok felé kellene törekednünk és pedig a felé a célok felé, hogy minél több ügyvéd helyeztessék el olyan állásokba, amely az ügyvédség tekintélyével ós hivatásával összefér, semhogy a felé törekedjünk, hogy az ügyvédek kizárassanak ezekből a hivatalokból és szaporítsák a nyomorgó ügyvédek számát. Az az ügyvéd, aki egyúttal nagybirtokos, vagy az az ügyvéd, aki egy nagy vállalatnak a jogtanácsosa, soha sem fog tisztességtelen versenyt csinálni, mert nem bíTom belátni, hogy miért lenne tisztességtelen verseny az, ha valaki nagyobb tekintélyével, nagyobb tudásával versenyez a pályán ; sokkal inkább tisztességtelen versenyt fog csinálni az az ügyvéd, aki a megélhetéséért kénytelen készkiadásos megállapodást kötni, vagy szégyenletes összegekórt csinálni szerződéseket és vállalni ügyeket. T)r. Gutman Lajos. A jegyzői magánmunkálatokról. Sok szó esett már erről a kérdésről. Legutóbb a zugírászatról szóló 1934 : III. te, akkor még mint javaslatnak országgyűlési tárgyalásakor általában az a vélemény alakult ki, hogy a községi jegyzők kezén meg kell hagyni a magánmunkálatokat, mert ezt a falusi elszegényedett lakosság érdeke manapság különös mértékben megköveteli. Ezzel a jogosultnak látszó állásponttal nem akarok vitába szállani, mert tény az, hogy a kisebb, perenkívüli ügyek a mai gazdasági helyzetben nem bírják el a nagj^obb ügyvédi költséget, bárha ez az álláspont teljesen száz százalékig nem áll meg, mert azokban a községekben, ahol ügyvéd van (már pedig ma igen sok kisebb községben is van ügyvéd) nem szükséges a falusi embernek kimenni, fáradni és költekezni a falujából, mert otthon is megtalálhatja a hivatásos jogi szakembert perenkívüli kisebb ügyei elintézésénél is. A baj ott van inkább, hogy nincs országosan kötelező díjszabás perenkívüli ügyekben, mely a mai nehéz viszonyokhoz alkalmazott igen mérsékelt tarifát állapítana meg, melyet az ügyvéd fegyelmi büntetés terhe mellett szigorúan betartani lenne köteles. Ha van közjegyzői, községi jegyzői, bírósági végrehajtói, miniszteri rendelettel szabályozott általános érvényű díjszabás, miért ne lehetne ügyvédi díjszabás is?! Ennek a tarifának természetesen, csak a kisebb, szorosan körülhatárolt ügyekben kellene nagyon leszállított mértékűnek lennie, a nagyobb ügyekben pedig, — amelyek jobban megbírják a valamivel magasabb díjazást is — kissé nagyobb összegű lehetne már azért is, mert nagyon fontos érdekük fűződik ahhoz a feleknek, hogy a lényegesebb, sokszor bizony életbevágó jelentőségű ügyeiket, a hivatásos, tanult jogászokkal láttassák el, teljes anyagi, erkölcsi és fegyelmi felelősség mellett. No de igaz, hogy ebbe az új szabályozásba bele kellene illeszkedni a falusi nép gondolkozásának, — hogy úgy mondjam— lelkületének is. Ma ugyanis — valljuk meg ezt mi ügyvédek is teljes őszinteséggel — az a helyzet, hogy nincs kellő bizalom bennünk, nincs meg a szükséges összhang a felek és az ügyvédek között, mert sok ügyvéd még mindig nem tudja leszállítani igényeit a mai helyzet kívánta mértékre és elég magas díjakat számít fel. Hiába, ma nem azt a szempontot kell nézni, mint a régebbi, boldogabb világban, hogy mit érdemel az az ügyvéd munkájáért, mennyivel van rendesen (nem túlmagasan) díjazva, hanem azt, hogy mit tudhatnak, megváltozott, lecsökkentett anyagi erejük, teherbíró képességükhöz képest fizetni a felek. Annyival is inkább le kell szállítani az igényeket, mert csakis az, aki a falusi ember észjárását ismeri, tudja azt, hogy mennyire bele kell élnie magát a vidéken, a perifóriákon az ügyvédnek az ottani különleges viszonyokba. Hiába is, a falusi ember jobban szeret a jegyzőjéhez fordulni mindenféle dolgaiban, mint az ügyvédhez. Igazi tekintély előtte a saját maga választotta jegyző, aki minden ügyesbajos teendőiben, a közigazgatás ezernyi apró változásában is tanácsadója, vezetője annak a népnek, melyet sokféle érdekszál fűz hozzá, tehát logikus ós érthető is, hogy a jegyzőben bízik legjobban. Szeretettel, megértéssel kell tehát közelíteni a falusi ember egyszerű, becsületes lelkivilágához az ügyvédnek is, ha azt akarja, hogy megbecsüljék ós bizalommal legyenek iránta. Foglalkozni kell vele nemcsak akkor, mikor ügyet ad át, hanem azonkívül a köz- és társadalmi életben is, világért sem hízelgő ós feltűnést keltő, avagy még inkább magát ajánló módon (mindez nem méltó az ügyvédi jellemhez), de teljes jóakarattal és jószívvel, s ekkor lassanként megváltozik a helyzet. Viszont az is igaz, hogy a jegyzőknek is be kellene látniok, hogy nekik a magánmunkálat voltaképpen csak mellékfoglalkozás, s a fősúlyt tulajdonképpeni hivatásuk, a közigazgatás vitelére kellene fordítaniok. Hiszen nekik van elég jó és biztos fizetésük, ami nagy lelki nyugalmat adhat, míg ellenben az ügyvédeknek a mai gazdasági válságban óriási küzdelmet kell kifejteniük a létért, a megélhetésért. Mindezeket világért sem tanácsképpen mondottam el, mert hiszen szürkeségemben és kicsiségemben erre egyáltalán nem vagyok hivatott, hanem egy hosszabb mult tapasztalatai és hozzáteszem, tanulságai alapján is, mert most már jobban tudnám én is, miként kell eljárnom ós cselekednem. Ha már erről a sokat vitatott és tárgyalt kérdésről : a jegyzői magánmunkálatokról van szó, melynek keretében teljes nyíltsággal elmondtam véleményemet, nem tudom elhallgatni azt sem, hogy, sajnos, bizonyos kinövései, visszásságai is vannak a jegyzői magánmunkálatoknak. A zugírászatról szóló előbb említett új törvény — ugyanis — mikor a zugírászát fogalmát meghatározza, csak annyit mond e tekintetben, hogy ennek a vétségnek alanya általánosságban az lehet, aki a nélkül, hogy arra «törvényes jogszabály* alapján jogosult volna, díjért vagy más ellenszolgáltatásért, bíróság vagy más hatóság előtt mást képvisel vagy részére beadványt vagy okiratot szerkeszt. Kérdés most már, hogy — mondjuk — a nem önálló hatáskörű, ú. n. segédjegyzők törvényes jogszabály alapján jogosítva vannak-e magánmunkálatokat folytatni?! Már pedig ma, a legtöbb községben egy rendes jegyző mellett főleg ilyenek vannak, akik éppen úgy és sok helyen még nagyobb mértékben végeznek magánmunkálatokat, mint a főjegyzők. Határozottan, pontosan, minden félremagyarázást kizáró módon meg kellene tehát határozni mára jegyzők érdekében, de főleg közérdekből is, hogy milyen alkalmazásban levő községi jegyzők nem esnek a zugírászok fogalma alá, ós milyenek tartoznak oda ? Ezenkívül azt is világosabban és közelebbről kellene körülírni, hogy tárgyilag milyen beadványokat, illetve milyen okiratokat szerkeszthetnek a jegyzők. Vannak ugyanis, akik nemcsak szorosan vett perenkívüli ügyekben járnak el, hanem peres ügyekben is tanácsokat osztogatnak, beadványokat, okiratokat készítenek, sőt az is megesik, hogy hosszabb