Ügyvédi Közlöny, 1934 (4. évfolyam, 1-39. szám)

1934 / 15. szám - Néhány szó az ügyvédi összeférhetetlenség kérdéséhez

60 ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 15. SZÁM. A nyugdíjtörvény-novellában gátat kell emelni az ellen, hogy az elengedésekkel ilyen abuzus ne folytattassék. A készülő félben lévő novella azonban rendezni óhajtja az 1933. évi december 31-ig felmerült hátralékokat is akként, hogy ezen hátralékos összegeket a kamarák egy kiszámított ammortizácionális terv szerint 30— 40 félévi egyenlő részletekben lesznek kötelesek törleszteni 5 %-os kamatozás mellett. A régi hátralékok tehát nem lesznek elengedve, sem a kamaráknak, sem az egyes tagoknak, a kamarák, amelyek eddig is egyenes adósok, ezáltal csak egy rendkívüli fizetési kedvezményt kapnak. A kamaráknak adott ezen fizetési kedvezmény a tagoknak fizetési kötelezettségét egyáltalán nem érinti. A kamarák a behajtást ezen régi járulékok tekintetében is törvényes eszközökkel szorgalmazni tartoznak, azonban az 1933. december 31-ig felmerült intézeti járuléktartozásért egyetlen ügyvédet sem fog lehetni a kamara lajstromából kitörölni. Ezen nyugdíj novella azonban csak hónapok múlva válhatik törvénnyé. Nagyon fontos és meggondolandó, hogy mi történjék a kitörlésre ítélt száz és száz ügyvéddel az int ervallumban ? Az én hitem és lelkiismeretem szerint nem lehet ezeket az ügyvédeket a kamara lajstromából kitörölni, eltekintve minden humánus és szociális szemponttól már azért sem, mert akkor mi értelme lenne a tervbe vett nyugdíjtörvény-novella azon részének, amely az 1933. rdecember81-ig összegyűlt hátralékok rendezésével foglalkozik? Ezen kívül figyelemmel kell lenni arra, hogy ha az 1934 : II. tc. 16. §-a nem is helyezte hatályon kívül az 1928 : XI. tc. 1. §-át, mégis könnyítéseket akart juttatni a késedelmes ügyvédeknek, a törvényhozás tehát olyan irányban fejlődik, amely indokolttá teszi az enyhébb felfogást. Ha eddig, beismerem, hogy per nefas eltűrtük, hógy a törvénynek a kitörlésre vonatkozó túl szigorú rendelkezései nem alkalmaztattak, most, amidőn a nyugdíj törvénynovellának a küszöbén állunk, nem tartanám az időpontot alkalmasnak ilyen tömeges törlések keresztülvitelére, annyival is kevésbbé, mert a kitörlésre ítélt 513 ügyvéd közül 354 megfizette az 1934. évi törvény alapján a 20%-ot, és ezen fizetésből megállapítható az, hogy nem állunk szemben renitenciával, okvetetlenkedéssel, obstrukcióval, de a gazdasági krízis szülte nagy munkaképtelenséggel és szegénységgel. Ismétlem tehát, hogy az én felfogásom szerint nyugvópontra csak akkor hozhatjuk a nyugdíjhátralékok kérdését, ha a nyugdíjtörvény-novella mentül előbb életbelép, és ha biztosítható valami módon, hogy addig, vagyis az intervallumban a jogerős törlésihatározatok nem fognak foganatosíttatni. Én ilyen értelemben tárgyaltam és tárgyalok az igazságügyi miniszterrel ebben a kérdésben, és azt tapasztaltam, hogy a miniszter igen sok megértéssel, jó indulattal és humánus érzéssel fogadta előterjesztéseimet. Én hiszem és remélem, hogy a most folyamatban lévő tárgyalások közmegnyugvásra vezető eredménnyel fognak lezáródni. Pap József, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke, felsőházi tag. Néhány szó az ügyvédi összeférhetetlenség kérdéséhez. Az ügyvédi összeférhetetlenség kérdését az Ügyvédi Eendtartás 10. §-a a következőként szabályozza : «Az ügyvéd saját, vagy másnak nevében, közvetve, vagy közvetlenül nem folytathat üzletszerűen bármily oly foglalkozást, mely ügyvédi hivatásával és állásának tekintélyével össze nem fór». Ez a szabályozás hatvan esztendőn keresztül teljes mértékben megállotta a helyét, mert nemcsak az volt benne kimondva, ami négatívum, hogy mit nem szabad az ügyvédnek üzletszerűen csinálni, de implicite benne foglaltatott az is, hogy minden olyan foglalkozás, amely az ügyvédi hivatás etikai jellegével és egyéb kritériumaival összefér, és az ügyvédség tekintélyével ellentétben nem áll, szabadon űzhető az ügyvéd részéről. A törvény a hetvenes évek törvényhozásának liberális szellemében készült ós tulajdonképpen két szóban foglalható össze mindaz, amit az ügyvédségtől megkíván, és ez annyi, — amit a latin a honeste vivere kifejezéssel oly találóan jellemez, és amit talán úgy lehetne legjobban kifejezni — hogy minden olyan foglalkozás, amely az ügyvéd honoráciori méltóságához illő, az szabad, ha az tisztességgel műveltetik. De viszont éppen eléggé körülbástyázza ez a paragrafus az ügyvédség tekintélyét, amidőn nem sorolja fel taxatíve azokat az eseteket, amelyek az ügyvédséggel összeférhetetlenek, és a mindenkori közfelfogásra bízza annak megítélését', hogy mely foglalkozási ágak azok, amelyek alkalmasak az ügyvédi tekintély lerontására. Amidőn újabban ez a kérdés felvetődött, úgy látjuk, hogy azok részéről, akik a kérdést felvetették, nem annyira az ügyvédi hivatás etikájának ós magas színvonalának, nem annyira az ügyvédi tekintélynek védelmében vetik fel és tartják állandóan felszínen ezt a kérdést, hanem egészen más, erősen önző célok lappanganak azok mögött az előadások ós lapcikkek mögött, amelyek a kérdéssel foglalkoznak. Egyetlen felszólalást, egyetlen cikket sem olvastunk, amely az ügyvédi hivatás magasabb etikájának a védelmében, vagy különösen az ügyvédi tekintély emelésének a védelmében kívánná az összeférhetetlenségről szóló fent idézett paragrafusnak megszigorítását. Én volnék talán az első, aki a mellett volnék, hogy ezen szakasz a kamarák által a legszigorúbban értelmeztessék. Például általában a közvetítéssel való üzletszerű foglalkozást összeférhetetlennek tartanám az ügyvédséggel, mert ez nem alkalmas az ügyvédi tekintély emelésére. Ezzel szemben azonban nem tudom belátni azt, hogy miért volna összeférhetetlen és miért rontaná az ügyvédség tekintélyét az, ha valaki egy nagytekintélyű vállalatnak a jogtanácsosa, holott nyilvánvaló, hogy ezen önmagukban véve is magas állások csak díszt kölcsönöznek az ügyvédségnek. Azoktól a kartársaktól, akik ilyen díszes állást töltenek be, legalább olyan magas etikai felfogás várható, mint azoktól a különben ugyancsak igen kitűnő és erkölcsileg is igen magas nívón álló kartársaktól, akiket a nehéz gazdasági helyzet minden erőfeszítésük dacára belekényszeríthet egy bizonyos megalkuvásba az etikai kérdésekben, ós szomorú gazdasági helyzetük folytán általam nem vitatott esetleges igen magas képzettségük dacára sincsenek abban a helyzetben, hogy az ügyvédi kar tekintélyét emeljék. A kérdés a vita során egészen eltolódott az összeférhetetlenség kérdésétől. Ügy Taubner Géza, mint különösen Menyhárth Gyula már egész leplezetlenül azt vallják, hogy itt már nem arról van szó, hogy valakinek foglalkozása összefér-e az ügyvédi hivatással és annak tekintélyével, hanem egy tisztességtelen versenykórdóst csempésznek be a vitába, és az ember szinte megdöbben, midőn az ügyvédség felsegítésének jelszava mögött meglátja azt a célt, amely felé azok törekesznek, akik ezt a kérdést felvetették és ébrentartják. Menyhárth Gyula gazdasági nivellálódást akar, ő szopiális megértéssel tudja nézni azokat az ügyvédeket, akik szatócsboltot nyitnak, de «lázadó tiltakozással fordul azokkal szembe», akik jelentős gazdasági pozícióban vannak. És mindezt az ügyvédi tekintély és az ügyvédi függetlenség hamis jelszavával. Mit jelentene az, ha az ügyvédi összeférhetetlenség paragrafusa akként magyaráztatnék, ahogyan azt Taubner Géza felvetette. Nyilvánvaló, .hogy az, akinek tudása, összeköttetése, esetleges vagyoni helyzete olyan, hogy valamely magas pozícióba juthat, ezentúl is törekedni fog, hogy ezt a magas pozíciót elérje. Ha azokat a kartársakat, akik ma ilyen pozíciókban vannak, a jövőre nézve kirekesztik az ügyvédségből, ezáltal az ügyvédség sem súlyban, sem tekintélyben nem fog nyerni, hanem csak veszíteni. Ha az a jelszó, hogy azok a kartársak, akik valamely vállalatnak fixfizetéses ügyészei, függőségi viszonyba kerültek, megállna, vájjon mennyire inkább megáll a függőségi viszony arra az ügyvédre nézve, akinek nincsen ilyen stalluma, de nehéz anyagi helyzeténél fogva függőségi viszonyban van azzal a kiskereskedővel, vagy vidéken azzal a parasztgazdával szemben, akitől havonta 10—15 pengő jövedelmet remél, de akinek ez a 10—15 pengős jövedelem fontosabb, mint pl. egy jobb anyagi helyzetben lévő kartársnak a maga 200 pengő havi fix fizetése. Szerintem az ügyvédi foglalkozás egyetlen igazi szépsége az, hogy mindenkinek meg van adva a lehetőség arra, hogy tudása, tehetsége és talán szerencséje szerint boldogulhasson az életben. Ha ma megkötni kívánjuk mindenkinek a kezét, és a divatos politikai jelszavak hatása alatt minden individuális törekvést a jobb felé, a nemesebb felé, a nagyobb tudás felé meg akarunk akadályozni, akkor az ügyvédség elveszti azokat az etikai értékeket, amelyek őt a többi hivatás fölé emelték. Mert mi mást teszünk, mint ezt, amidőn a pályára lépő ifjúnak azt mondjuk, hogy választhatsz : vagy éhen halsz, vagy bemégy valamely vállalathoz, vagy hivatalba, ahol a hivatali ranglétrán — akár képezed magad tovább, akár sem — egy bizonyos pozícióig eljutsz, mint azt, hogy erővel akadályozzuk meg a tehetségek kifejlesztését. Az a kartárs, aki a fix fizetés által meg-