Ügyvédi Közlöny, 1934 (4. évfolyam, 1-39. szám)

1934 / 33. szám - Az ügyvédi nyugdíjintézet megerősítése. [1. r.]

33. SZÁM. ÜGYVÉDíKÖZLÖNY Í33 Az ügyvédi nyugdíjintézet megerősítése. I. Feltűnő jelenség, hogy az útolsó évéfeb.eti az ligytédi kari- az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet rendszerének és működésének kérdést" állandóan és egyre szélesebb körben foglalkoztatja. Ez ' az állandó érdeklődés az intézd jelenlegi és jövőbeli sorsa iránt főképpen annak a bizony! alán anyagi helyzetnek a, folyománya, melyben az ügyvédi kar jelentékeny része jelenleg él és amely ráirányítja figyelmét arra a sorsdöntő kérdésre, hogy mi lesz vele, ha munkaképtelenné válik és mi lesz családjával, ha a családfő meghal. Addig, amíg az ügyvédi kar széles rétegeinek kereseti lehet őségei meg voltak és meg volt a, módja ahhoz, hogy saját és családja jövőjét előrelát ó t akarókossággal, tőkegyűjtés által piztoEÍisa, az ügyvéd nem helyezett különös súlyt arra, hogy mit várhat munkaképlelensége vagy halála esetén az Országos "Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézettől. Ma azonban, amikor az ügyvédi kar tőkegyűjtési lehetősége általánosan megszűnt, nagy fontossá géi az ügyvéd előtt ez a kérdés, mert hiszen ennek helyes megoldásától várja és reméli a megnyugvást a saját és családja jövőbeli sorsára nézve. Ez a magyarázata annak, hogy az utolsó években számos reformjavaslat merült fel; az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíj-; intézetre vonatkozólag az ügyvédség körében. Ezek a javaslatok két nagy csoportba oszthatók. Az egyik csoport a jelenleg érvényben levő várományfedezeti rendszer fenntartását kívánja és csak a tapasztalt hibák kijavítását, a rendszer tökéletesítését és egyes helytelen intézkedéseinek módosítását kívánja keresztülvinni. Ezzel szemben a reformjavaslatok másik csoportja a mostani várományfedezeti rendszer helyébe más rendszert kíván léptetni éspedig vagy az ú. n. kiosztó-kirovó rend-; szert, melynek Oppler Emil kartársunk adott az Országos Ügyvédszöyetség ülésén tartott előadásában legpregnánsabban kifejezést és melyet Timár Dezső kartársunk a képviseleti közgyűlésen előterjesztett indítványában megvalósításra ajánlott, vagy. az ú. n. tőkefedezeti rendszert, melyet Popper Tódor kartársunk az Ügyvédi Köz-^ löny f. évi szeptember 15-iki számában fejtett ki és indokolt meg tüzetesen. Minden ügyvéd előtt, aki az intézetnek fennmaradását és szilárd alapon nyugvó; teljesítőképességét tartja a legfontosabb feladatrak, az a kérdés merül fel, hogy vájjon a számos eltérő javaslat közül me-( lyik a helyes, melyik az elérni kívánt célnak megvalósítására a legalkalmasabb és: ezért beható vizsgálat tárgyává kell a fel-l merült javaslatok mindegyikét tenni, mi-, előtt állást foglalnánk. Azok, akik a jelenlegi váromány fedezeti1 rendszert fenntartani és csak egj^es hibáit eliminálni kívánják, azt állítják, hogy az intézet fennmaradása attól függ, hogy ~a; várományfedezeti rendszer változatlanul fenntartassák, ^az intézeti vagyon egész hozadéka és a tagok évi nyugdíj-járuléka a maga teljességében tartalékoltassék. Azt állítják, hogy az intézet biztonsága, sőt léte megdől, ha a jelenlegi járulékok bármily mértékben csökkentetnének, vagy ha az intézet jövedelmének bármely része a mostani matematikai táblázattól oltérőleg az igényjogosultak ellátásának felemelésére fordíttatnék'. A várományfedezeti rendszer hívei az eddigi matematikai számításokra hivatkoznak', mondván, hogy ezek az ő álláspontjuk helyességót igazolják'. Ezzel szemben állanak az ú. n. kirovókiosztó rendszer ajánlói, akik voltaképpen csak a rendszer elnevezésében hirdetik a kirovást és kiosztást, de a valóságban nem foglalnak el ily radikális álláspontot, amennyiben nem kívánják az intézet meglevő vagyonának felosztását, sőt a vagyon jövedelmének és áz évi járulékoknak is csak- (\Lfy, részét kívánják az ellátásnak némi javítására felhasználni. Az évi járulékoknak pedig csak oly mértékben való leszállítását kívánják keresztülvinni, hogy ezáltal az intézet szilárdsága és teljesítőképessége meg ne fogyat kőzzék. Ezen rendszer hívei arra hivatkoznak, hogy az intézetnek nem a felhalmozott tőkében rejlik a legfőbb biztonsága, hanem az ügyvédi kar állandóságában és abban a speciális helyzetben, hogy minden magyar ügyvédre nézve kötelező a nyugdíjintézeti tagság, még pedig különbeni törlés terhe mellett. Ilyként tehát azj intézet részére biztosítva van mindenkor az intézeti tagok meghatározott száma s ez okból lényegesen más ennél az intézetnél a helyzet, mint a járadékbiztosító intézeteknél, ahol bizonytalan, hogy az elhaló vagy kilépő tagok helyébe fognak-e a jövőben más tagok lépni. Ezért azt vélik az ú. n. kirovó-kiosztó rendszer hívei, hogy nem rendítené meg az intézetnek sem fennállását, sem biztonságát, ha nem tartalékoltatnék az intézeti vagyon minden jövedelme és az évi járulékok teljes összege, hanem ennek egy része a mostani igen alacsony ellátási összegnek némi felemeléséré használtatnék fel, egyúttal pedig az! intézeti tagok siilyos anyagi helyzet az évi járulék leszállítása által enyhíttetnék. i A Popper Tódor kartársunk által javas-; latba hozott ú. n. tőkefedezeti rendszer mintegy áthidalja azt az éles ellentétet, mely az előbb ismertetett két rendszer közt fennáll. Abból a megállapításból indul ki, hogy az intézet által a várományfedezeti rendszer alapján nyújtott szolgáltatás a legminimálisabb életszükséglet fedezésére sem elegendő, miért is annak átmenetileg kisebb mértékben, majd pedig az általa javasolt újabb 10 évi karencia letelte után, 1945. január 1-től kezdődőleg évi 1200 pengő ellátási összegig való fel- * emelését indítványozza. Az évi járuléknak csak mérsékelt leszállítása mellett foglal állást, sokkal nagj^obb fontosságot tulajdonít az intézet által nyújtott szolgáltatás felemelésének. Popper Tódor konkrét, javaslatot tesz arra nézve, hogy az intézet 1935. január 1-én térjen át a tőkefedezeti; rendszerre és léptessen ezen naptól kezdődően 1944. december 31-éig terjedőleg 10: évi karenciát életbe. Számszerű-adatokkal! kimutatja, hogy a jelenlegi igényjogosultak járandóságait egymillió tőkefedezetnek az intézet vagyonából való kihasítása által lehetne biztosítani és hogy az új 10 évi karencia alatt, valamint ennek letelte után KM5. január l-től kezdve milyen módon lehetne és kellene az újabb igényjogosultak nyugdíjának biztosítására szükséges tőkefedezetről gondoskodni. Az intézet fennállása és zavartalan működése szerinte semmi csorbát nem szenvedne. II. Azok, akik a várományfedezeti rendszerről más rendszerre való áttérést javasolják, azt hozzák fel ennek indokául, hogy az ügyvédi kar azért tanúsít az ügyvédi gyámés nyugdíjintézet iránt közömbösséget és azért hanyagolja el a járulékfizetést, mert a nyugdíjintézet úgy az ügyvéd munkaképtelensége esetén, mint halála után oly köveset nyújt az igényjogosultaknak, hogy az a legszerényebb létminimumot sem biztosítja részükre. Az intézet iránti nagy közönyt tehát csak azáltal lehetne megszüntetni, vagy legalább is csökkenteni, ha felemeltetnék az az összeg, mely munkaképtelenség esetén, az ügyvédnek, vagy halála esetén a hátramaradottaknak kifizetésre kerül. Azt javasolják, hogy az ellátási összeg havi 100 pengőre emeltessék fel, ez a javaslat azonban oly merész kísérletnek tekinthető és oly hirtelen beálló kiadástöbbletet jelentene, amely az intézet biztonságát, sőt talán fennállását is veszélyeztetné. Ennek a súlyos hátránynak elkerülése végett az ellátási összegnek átmenetileg, egyelőre 10 éven át, havi 75 pengőre való felemelése volna a maximum, amit az intézet biztonságának veszélyeztetése nélkül megvalósításra ajánlani lehetne. A várományfedezeti rendszer híveinek az a kifogása, hogy a jelenlegi ellátási ösz• szegnek bármely összeggel való felemelése az intézet azonnali pusztulását vonná maga után, nem helytálló és ezért nem akadályozhatja meg a jelenlegi tarthatatlan helyzet megjavítására irányuló összes törekvéseket, mert hiszen láttuk és saját kárunkon tapasztaltuk, hogy amikor mindent tartalékolt az intézet, akkor is pusztult és elértéktelenedett az intézet vagyonának nagyrésze éspedig nem is egyszer, hanem többször megtörtént ez az utolsó két évtizedben. Azt is tapasztaltuk, hogy az eddig megvalósított összes reformok, melyek a várományfedezeti rendszer fenntartása mellett foglaltak állást, sikertelenek voltak és nem tudták megakadályozni az intézet vagyonának további sorvadását és a tőkevagyon, valamint jövedelmének csökkenését. Ez a tapasztalat mindenkit meggyőzhetett arról, hogy az egész hozadéknak és az évi járulékoknak teljes összegben való tartalékolása sem biztosítja a nyugdíjintézet fennállását és teljesítőképességének biztonságát és nem óvja meg az intézetet a károsodástól és az értékcsökkenéstől. Meg kell tehát kísérelni az intézetnek más irányban, éspedig oly módon való megreformálását, hogy az intézet által nyújtandó szolgáltatásnak némi felemelése által igyekezzünk a munkaképtelen ügyvédnek és az elhalt ügyvéd hátramaradottjainak a legcsekélyebb létminimumot megközelítő ellátást njoijtani. Ez is csak kísérlet ugyan, de hiszen kísérletek voltak az eddig meg-