Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 39. szám - Az Ügyvédi Közlöny panaszkönyve. A telekkönyv, mint nyilvános könyv a pénzügyi hatóságok megvilágításában - Indítványok az ügyvédi kar érdekében. Indítvány a kúriai tárgyalások eredményességének emelése érdekében

;>9. Í>ZÁM, ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 159 kedések elvégzéséről nemcsak tudott, hanem az ügyvéd azokban szükségszerűen elvégzett munkásságának az elfogadásánál nyilvánvalóan felismerhette azt is, hogy az eljárás célja az ügyvédnek vagy harmadik személynek az ügyhöz fűződő érdeke kizárásával egyedül az ő érdekeinek a szolgálata. Azt a vélelmet ugyanis, hogy a félnek tudnia kell, mikép az ügyvéd eljárásában már a foglalkozás természeténél fogva is abból kell kiindulni, hogy a ténykedés nem ingyenesen hanem díjigény ellenében történik, nem lehet alkalmazni olyan esetben, amidőn a fél okszerűen volt abban a feltevésben, hogy az ügyvéd eljárása akár az ügyvéd személyes, akár harmadik személy érdekét van hivatva elsősorban szolgálni, és az ügyvéd eljárása csak az érdekek esetleges találkozásának a folyományaként szolgálja egyben a fél érdekeit is (Kúria 1988. IX. 28., P. VI. 2774/1932. Elnök : Tér fi, előadó : Kerekes). A bírói gyakorlat értelmében az érték pontosabb megállapítása nem szükséges akkor, ha az ügyvédi járandóságot nem az érték hányadában vagy %-ában kell megállapítani megállapodás alapján. (Kúria, 1933. IX. 26., P. VI. 2638/1932. Elnök: Térfi, előadó : Antalfy.) Az Ügyvédi Közlöny panaszkönyve. A telekkönyv, mint nyilvános könyv a pénzügyi hatóságok megvilágításában. A Jogi Hírlap 1933. október 15-i számában ^Telekkönyvi bejegyzési (foganatosítási) hiba kiigazítása» címén van a kir. Kúriának 1933. június 24-én kelt Pk. V. 597/1933. számú határozata közölve, amely jogvesztéssel sújtja azt a felet, aki nem tekinti meg az ingatlanra vonatkozó jog szerzése alkalmával az előző bejegyzésekre vonatkozó okiratokat is, miután «a telekkönyv magából a betétből s a rávonatkozó okirattárból áll, amely a telekkönyv nyilvánosságánál fogva betekinthető.» Ezekután rátérek egy példára abból a sok százból, amely megvilágítja, hogy a pénzügyi hatóságok mennyire respektálják azon ügyfeleknek jogait, akik a telekkönyv nyilvánosságánál fogva a telekkönyvi okirattárban elfekvő okiratokat betekinteni kívánják. A váci kir. járásbíróság telekkönyvi hivatalának okirattárában el kellene feküdnie 11,766/1931. tkvi szám alatt egy vagyonrendezesi szerződésnek, amelynek alapján a vonatkozó ingatlanra a telekkönyvi hatóság bejegyzést foganatosított. Ugyanerre az ingatlanra érdekelt ügyfelem azzal bízott meg, hogy a telekkönyvi okirattárban elfekvő ezt a szerződést tekintsem meg és esetleg annak másolatát szerezzem bé, mert erre a további jogszerzés szempontjából ügyfelemnek szüksége van. Megkereséssel fordultam e végből Dr. B. P. váci kartársamhoz, aki 1933. október 10-én kelt válaszában arról értesít, «hogy a kérdéses szerződést a váci kir. adóhivatal 1933. június 28-án 6416/1933. szám alatt a telekkönyvi hivataltól átkérte, és az adóhivatal azt ugyanezen szám alatt 1933. június 29-én a budapestvidéki kir. pénzügyigazgatósághoz terjesztette fel, ahol az megtalálható.)) Ez alapon a nevezett pénzügyigazgatóságnál a szerződést 25,053/1933. VI. szám alatt irodai alkalmazottam meg is találta, de órákhosszat tartó antisambrirozás után végre bejutott azon főnökhöz, aki a betekintésre s illetve a kijegyzésre az engedélyt megadhatja, aki azonban ezt az engedélyt a Vácról kartársamtól kapott levél és ügyfelemtől nyert levelezés felmutatása dacára megtagadta, és alkalmazottam azon érvelését, hogy hiszen ez a telekkönyvi okiratI árnak a szerződése, amelyről mindenki másolatot készíttethet, illetve kijegyzést végezhet, sem tartotta figyelernbevehetőnek; ellenben miután megállapította, hogy ezen szerződés illetékkiszabás céljára annakidején a m. kir. központi díj- és illetékkiszabási hivatalnál is lett bemutatva, s így egy másolati példánynak ott is kell elfeküdnie, azt ajánlotta alkalmazottamnak, hogy próbálja meg szerencséjét ott, s egyúttal fel is jegyezte neki, hogy az illetékkiszabási hivatalnál 1931. évi V. 7647. szám alatt fogja a kérdéses példányt megtalálni. Az ugyanezen épületben lévő illetékkiszabási hivatalnál azután alkalmazottamat ide-oda küldözgették, ahol mindenütt antisambriorzás után juthatván csak előre, ismét hosszas várakozások és időtöltés mellett elutasító választ kapott, és így a nyilvános telekkönyv egy részét alkotó okirathoz hozzájutni nem tudtam. Ha figyelembe vesszük, hogy ez nap-nap után ismétlődő eset, világos, hogy az a jogfosztás, amelyet a bíróság a telekkönyvi okirattárban elhelyezett okirat benemtekintéséhez fűz, az ügyfeleknek oly nagy kárt okozhat, és oly veszélyt rejt magában, hogy ennek a megelőzésére legalább is megkívánhatja a közönség, hogy a telekkönyvi okirattárból okiratokat éppoly kevéssé szabad más helyre elküldeni, mint amily kevéssé ez magának a telekkönyvi betétnek a telekkönyvtárból való elvitelére nézve áll. De ha már a közönség legelemibb érdekeinek figyelemenkívül hagyásával ilyen okiratot valamely hatósághoz elküldenek, akkor ennek a hatóságnak volna legelemibb kötelessége, hogy azt az okiratot a legsürgősebben a maga helyére visszajuttassa és ne tartsa vissza hónapokon keresztül; de ugyancsak legelemibb kötelessége volna az, hogy ha már az okiratot a nyilvános könyvből kiemeltette és hónapokon keresztül magánál heverteti, a hosszú antisambrirozás révén nála jelentkező félnek ebbe az okiratba a betekintést, és az abból való kijegyzést éppúgy engedélyezze, mint amikép a félnek ehhez való joga a telekkönyvtárban biztosítva van. Ma, mikor a kormány hatóságok- a racionalizálás jelszavát folyton csak hangoztatják, de a fenti példából is megállapíthatóan ott, ahol leginkább szükség van rá, meg nem valósítják : még ilyen racionalizálás nélkül is megkívánhatják a felek, hogy a pénzügyi hatóság éppúgy, mint más hatóság akkor, amikor a telekkönyv alkotó részeit képező betétre vagy okiratra van szüksége, ezekről másolatokat készíttesen vagy saját közege által a telekkönyvbe való betekintés útján j Szerezze meg a szükséges adatokai, és ne vonjon el a telekkönyvi okirattártól okiratokat, de különösen nem olyanokat, amelyek illetékkiszabás alá is esvén, egy. példányban a pénzügyi hatóságnál úgyis már megvannak és így csak egyik szobából a másikba, kellene az illető pénzügyi közegnek elmennie, hogy az okiratot megszerezze. E helyett — sajnos -— azt látjuk, hogy inkább a bürokráciának kell virulnia, egy aktaszámot írásban kell elintézni az okiratnak a telekkönyvből való megszerzésére, meg kell mozgatni egy adóhivatalt és a telekkönyvi hatóságoi, azután hónapokon keresztül hevertetni kell az aktát, amíg jól megduzzadt, ós csak azután kerülhet ismét az okirat vissza az okirattárba a helyére, ahonnan azt a közönség érdekében elmozdítani nem volna, szabad. Ajánljuk ezeket a sorokat a racionalizálást valóban szívén hordó tényezők figyelmébe. Pajor Rezső ügyvéd. Indítványok az ügyvédi kar érdekében. v/ Indítvány a kúriai tárgyalások eredményességének emelése érdekében. Lázár Andor m. kir. igazságügyminiszter úr és Juhász Andor, a kir. Kúria elnöke Őnagyméltóságaik nagybecsű figyelmébe! Tisztelettel bátor vagyok javasolni, hogy engedtessék meg, miszerint a felülvizsgálattal élő fél felülvizsgálati kérelmét, úgyszintén a felülvizsgálati eljárásban válasziratot benyújtó fél válasziratát a Kúriához annyi példányban nyújthassa be, hogy a bíróság részére ne egy példány, hanem annyi példány jusson, ahány tagból a felülvizsgálatot elbíráló tanács áll. Mondassék ki, hogy ezen többletpéldányok illetékmentességet élveznek. Indokaim : szinte köztudomású, e mellett azonban úgy ügyvédi szempontból, mint a jogkereső közönség szempontjából is igen sajnálatos tény, hogy a Kúria tanácsai igen gyakran nagyfokú türelmetlenséget tanúsítanak az ügyvédek felszólalásaival szemben. Ha a referens behatóan ismertette az ügyet, akkor valósággal a Kúria elleni merényletnek tekintik, ha az ügyvéd felszólalni merészkedik, amit a tanácselnök uraknak alábbi stereotíp kérdése jellemez : «Ügyvéd úr hallotta, a referens úr minden részletében ismertette az ügyet, azt hiszem ezek után nem kíván felszólalni, vagy ha igen, akkor kérem nagyon röviden!» Igen ám, de az ügyvédi felszólalásnak nem az képezi a törvényes alapját, hogy időbelileg kiegészítse a referenst, ha az rövidre szabta volna előadását, hanem tárgyilag kell azt kiegészítenie, ha a referens olyan dolgokra nem terjeszkedett volna ki, aminek az ügyvéd fontosságot tulajdonít. A napokban volt egy esetem, amidőn a referens igen részletesen, 3 órán keresztül ismertette az ügyet, ami a fentebb jelzett felfogás szerint már önmagában kizárja annak szükségességét, hogy az ügyvéd felszólaljon. Ha azonban az ügyvéd mégis követi lelkiismerete szavát és megkísérli néhány percig a felszólalást, akkor igen gyakran