Törvényszéki csarnok, 1883 (25. évfolyam, 16-93. szám)

1883 / 85. szám

Budapest, 1888. Péntek, Szeptember 7. 85. gz. Huszonötödik évfolyam. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. Tartalom: Jogi haladásunk ujabb ténye. — Polgári jogesetek. — Tanúim, szabályzat. Jogi haladásunk ujabb ténye. II. Azon gonosz dolgok, azon a mai társadalmat megszégyenítő büntettek* melyek a középkori vad szellemet képviselő antiszemitizmus jelszavai alatt túl a Dunán szerepelnek s hazánk egész területén elterjedeznek: kell, hogy a súlyos bűnösségnek megfelelőleg a legszigorúbban büntettessenek; kell, hogy az általuk oly borzasztólag megsértett jog elégtételt nyerjen és a bűnös szenvedélyektől visszariasztó büntttésekkel a jogrend helyreállittassék. De ennek nem szabad a jog rovására történni: nem szabad a jogot érvényébe helyezni oly eszközökkel, melyek ismét jogtalanságot teremtenének. Nem lehet megengedni, hogy a jog uralma magát a jogot letipró módon állittassék vissza. Nem lehet tehát a jog szine előtt igazoltnak tekinteni, hogy a kárhozatos antiszemitismus vak szenvedélyei kifolyását képező bűntettekre a szigorú büntető hatalom azon szabályok szerint alkalmaztassék, melyek a barbár statariális eljárásban rejlenek, melyek a jog sérelmeit, melyek oly magas fokon követtettek el jelen esetben az egész társadadalom ellen, csak ujabb jogbántalmakkal szaporitanák, a bűnösök irányában, kiket azonban jogállamban szinte nem szabad jog s törvényen kívülieknek tekinteni. Hogy pedig a statariális eljárás — ezen, a középkori ököljog uralmának egyik leggyászosabb intézménye — ily jogon kivüli, ily jog nélküli állapotot képes előidézni; hogy az a társadalom legjelentékenyebb, legszentebb hatalmának, a büntető jognak gyakorlatát szinte jogsérelmekre, legszentebb jogok megtámadására fektetheti — ezt előbbi czikkünkben eléggé kiderítettük — ha az magából a statárium rendszerének természetéből nem lenne is mindenki előtt eléggé felismerhető Azonban a politika emberei, kik mint mindenütt, ugy nálunk is oly könynyen behatolnak a jog körébe is, sőt a politikai hivatásnál fogva a jog feletti uralmat is kezeik közé kaparitani törekszenek, azt mondják : finis sanetificat média ! A büntettek — állítják ők — anynyira elszaporodtak, a veszély már oly mérveket öltött, mikép ezen rendkívüli bajt csak rendkívüli eszköz, a statárium elrettentő példája által lehet elfojtani ; csak azon drákói szigor, mely ezen kivételes bűnvádi eljárásban rejlik, vezethet czélhoz, ahhoz, hogy a lázadássá fajult mozgalom tovább terjedése meggátoltassék, és a köznyugalom érdekében mielőbb elfojtassék. Jól van. Habár a jogtalanság, mely a statariális eljárás által előidéztetik, a joggal ki nem egyenlíthető ; s habár azon veszély, melyet a finis sanetificat média elv magában foglal, a jogra veszélyesebb, mint azon jogsérelmek, melyek általa orvosoltatni czéloztatnak: mind a mellett foglaljuk el ugyanazon álláspontot. De ekkor is kérdeznünk kell; vájjon ezen drasztikurs szer alkalmazása csakugyan czélhoz vezet-e? a bűnösség megfékezésére alkalmas-e? es biztosítékul szolgál-e a jog s jogrend győzelmének kivivására — különösen a jelen esetben — a lázadássá fajult mozgalomban ? Mi átalában is kétségbe vonjuk a statáriumnak ezen sikerét s hatályát. Nem az eljárás jogon kivüli intézkedései, nem a törvénykezés rögtönzése, túlfeszített gyorsasága az, mi elrettentő például szolgál, hanem a lehető legszigorúbb büntetésnek, az igazság és jog keretén belül való biztos alkalmazása. Ez volt mindig, a statáriumnak legvirágzóbb korában is az, mi elrettentő például szolgálhatott. De mivel az elrettentésnek, legyen az bár a legkegyetlenebb büntetéssel kapcsolatos, absolut hatálya nincsen : a rablók s különösen vezéreik kivégeztetése után, egy idő múlva ismét felmerültek a büntettek terén ujabb íab óvezérek, ujabb rablóhistóriák. — kiknek minden szigor daczára szinte lettek utódaik. Alütásaink valódisága mellett bizonyít az is, mikép daczára annak, hogy ujabb időkben a statárium ritkábban használtatott, a sulyosb bűntettek elharapódzása, gyakoribb megújulása mégis nem igen fordul elő. Ennek okát észleleteink nem találhatják fel másban, mint a cultura emelkedésében, a cultur intézmények meghonosításában, a jogrend biztosit fentartásában, s ennek megfelelő tökéletesb törvénykezési organismus, s bíráskodás létrehozatalában — szóval a jogállapotok megszilárdításában, s tökéletes-bitesében. Ezen culturális elemek, melyek a magyar társadalomban is folytonos haladásban vannak, — és nem a statárium embertelen, jogon kivüli szabályai gyakorolták a legnagyobb, s legüdvősb hatályt. És ha mégis napjainkban is gyakrabban találkozunk a bűnvádi jogéletben emberölésekkel, gyilkoságokkal, — annak forrása nem a statárium hiányában, mert hiszen az most is szélűben alkalmaztatik — hanem különbféle anyagi s erkölcsi defectusokban keresendő, melyekben társadalmunk még mindig nem kevéssé szenved. Különben a mi a gyorsaságot, a statariális rendszer főkellekét illeti, ezt törvénykezésünk jelen szervezetében már eléggé érvényesíthetjük. Bíróságaink, törvényszékeink most permanensek, mindennap ülésezhetnek, s folyvást gyakorolhatják a biroi hatalmat. Vannak önálló külön vizsgálóbiráink, államügyészeink, kik nem fügnek, ha nem akarnak a municipiumok kegyeitől, és esetenként a leggyorsabb intézkedéseket megtehetik — egy erélyes főállamügyész éber felügyelete alatt. — Ha mindezek hivatásukat kellően teljesitik, a bűntett elkövetését csakhamar követheti a bűnhődés anélkül, hogy vádlottaknál a törvénykezési jogbiztositékokat lerombolni, s azokat törvényen kivül helyezni kellenék. De állításaink alaposságát igazolják túl a Dunán már az eddig is nyilvánuló tények. Ezek tanúsítják, mikép a felbőszült nép nem is hederít a kihirdetett statáriumra, ez semmi visszariasztó hatályt nem gyakorol reá — folytatja tovább, hol más akadály nem áll útjába, mint előbb, vad szenvedélyeinek kitörését. Csak ott, s akkor, midőn kellő katonai erő áll elébe, hunyászkodik meg, s rémülten hagyja abba dühöngéseit. — A katonai erő kifejtése, fájdalom a pótolni kellett polgári hatóság, s polgári erő hiányában gyakorolja túl a Dunán az elrettentő befolyást, s nem a statárium, mely ijesztőül állíttatott fel. És csakis a katonai erő, s nem a statárium fogja a vad kicsapongásból lázadássá fajult mozgalmat elnyomni, Ha pedig ez igy van, mire való akkor a statárium ? mi czélja van ezen középkori intézmény ujabb felelevenítésének ? Indokolt lehet-e hogy egyszerre két oly eszköz is használtassék, melyek mindenike a jogrend sérelmével jár, s összeütközik az alkotmányos jogokkal ? Felvettetett e napokban mind túl a Dunán, mind Horvátországban a mozgalom alkotmányos eszközökkeli elnyomásának kérdése. A katonai erő használata bent sz országban, a honpolgárok ellenében kétségtelenül az alkotmányban biztosított polgári jogokkal, polgári szabadsággal összeütközésbe jön. De kérdjük : kevésbé alkotmány ellenes-e a statárium alkalmazása, mely érvényen kivül helyezi a legfőbb jogokat, melyek az egyéni, a po'gári szabadság biztosítására szolgálnak, s a mely biztosítás egyik fő feladata minden alkotmánynak. A statárium kérdésének ezen átalános kritikai vizsgálata mellett, meg kell jegyeznünk azt is, mikép ezen rendkívüli törvénykezési eszköz használatát épen a jelenlegi túl a dunai mozgalomban legkevésbé találjuk indokoltnak, mint olyat, mely azon mozgalom sajátságos alakulásában és mozzanataiban teljességgel nem lehet ezélravezető. jö^T~ Lapunk köv. száma a két ünnep miatt szerdán szept. 12-én jelenik meg.