Törvényszéki csarnok, 1883 (25. évfolyam, 16-93. szám)

1883 / 75. szám

— 299 — latlan népnél babona ez; de ha tanult ember hirdeti, nem egyéb, mint rosszlelkü rágalom; kenyérkeresetet is képez a ponyvairodalom firkászai számára, némelyeknek azonban nem egyéb mint ÍI tónak azon zavaros vize, melyben kényelmesen lehet halászni. Van azonban a vérvádnak még egy más természete is, nevezetesen az. hogy az most divatos. A divat veszedelmes udvarló, mely csábitó karjai közé nagyon sok okos embert is belevon és én valóban csodálkozom azon. hogy magánvádló magas értelmiségének és fényes ékesszólásának birtokában az élet bő ismerete és a poétikai viszonyokban is szereplése után ezen ügyetlen, ezen oktalan divatnak csábszavaira hallgatott és ennek magát átengedte. Nem terjeszkedem ki azokra az érvekre legalább ezúttal nem, a melyeket a magúnvádló a vérvád bebizonyítására felhozni jónak látott. Meg vagyok róla győződve, hogy nálam sokkal illetékesebb íerfiak meg fogják ebbeli tudományos nézeteit hatal i asan czáfolni; én ahhoz nem értek, hanem a magánvádló hozott fel eseteket, példákat is a mult kornak homályából kifejlesztve, melyekkel azt akarta bebizonyítani, hogy vérvád-perek -régebben is voltak, zsidók máskoris Ítéltettek el. Nálunk nincs szokásban más perekre régi esetekre és eljárási analógiákra hivatkozni. Angliában divatban van, ott a tanult és lelkiismeretes birák a magok, gyakran fenséges fejtegetéseiben hivatkoznak igenis lefolyt perekre azokban felmerült eljárási kérdésekre, ezokból kivonható tanulságokra és analogikus esetekre, hogy meggyőzzék az esküdtszéket, hogy meggyőzzék a nagy közönséget in concreto eljárásuk helyességéről és meggyőzzék arról is egyúttal, hogy a hogy eljár a biróság most, akkép jártak el a bíróságok elődei is a mult időben. Ott ez szokásban van. nálunk nincs, legalább most 1849 óta nincs. És nézetem szerint a mi gyakorlatunk helyesebb, mint az angolok gyakorlata. Az egyik biró nem lehet auctoritás más biró előtt, és egy sötét és tanulatlan kornak törvényszéki példája nem lehet vezérszóvétnekünk, nem lehet a mi biráink előtt fény, hogy annak világánál haladjunk. De ha a magánvádló ur azon példáknak részletes fejtegetésébe bocsátkozott volna, melyeket felhozott, és ha sikerült volna bennünket jogászokat és a biróság tanult és lelkiismeretes tagjait arról meggyőznie, hogy a vérvád kétségtelen bizonyossággal, teljes igazság, emberszeretettel és helyesen vezetett vizsgálati eljárás után bebizonyíttatott: akkor példáit nem mellőzném meghallgatatlanul. De ezt nem tette a magánvádló, csak példákat hozott fel; pedig hozhatott volna fel Szegednek és Szabadkának s '•egyébb városoknak és vármegyéknek poros archívumaiból példákat boszorkányokra és boszorkánpörökre is, és azt hiszem, még nem sikerült volna magánvádló urnák meggyőzni a törvényszék tagjai közül senkit arra nézve, hogy tehát boszorkányok most is léteznek. Én tehát példáira nem terjeszkedem ki: kettőt kivéve közülök, melyekről néhány szót mégis kell szólnom, a többit nem is hallottam, nem is ismerem; hanem arról a két példáról valamit tudok. Az egyik a bazini gróf által vitt per 1529-ből. Bizonyára tudja azt a magán vádló is, hanem itt felfedezni nem tartotta szídtségesnek, hogy az a bazini gróf voltaképen egy cs. kir. közös gróf volt, félig osztrák, félig magyar, és miután nem épen példás életű volt, eladósodott de igen nagyon, és hitelezői közt sok volt a zsidó, Bazinban is, meg Ausztriában is. És miután a mohácsi gyászos emlékezetű csata után Magyarországon fenekestül felfordultak a viszonyok, az a bazini gróf jónak látta hitelezőitől akként szabadulni meg, hogy rájuk fogta a vérvádat. Vagy harminczat megégettek közülök. Midőn ez Magyarországon sikerült, hol nem volt voltaképen király, nem volt rend, mert a mohácsi csata utáni években nem is lehetett, máshol megmaradtak véletlenül hitelezői. Ausztriában is megpróbálta, akként fizetni ki adósságát, hogy ott is megégetteti hitelezőit, azonban Ausztriát nem érvén a mohácsi csata, ott akkor volt igazságszolgáltatás és annak az igazságszolgáltatásnak a kezébe nem a bazini gróf hitelezői kerültek, hanem maga a bazini gróf. Az a példa tehát szerencsétlen példa. A másik példa, melyet felhozni méltóztatott, a damaskusi eset. Fráter vagy Páter Thomasnak és szolgájának az esete, ez már a mi időnkben történt, vagy 4:3 esztendeje. A pert és annak részleteit jól ismerjük, nem is akarok azokra kiterjeszkedni, sok furcsaság jött létre ebben a perben is, melynek tanulmányozása épen a magánvádló részéről azt hiszem nem lenne felesleges. Hanem én csak egy furcsaságra akarok rámutatni ; ott sem volt meg Solymosi Eszternek meggyilkolt holtteste, ott sem találták meg Thomas barátot és szolgáját, azért mégis a zsidókra fogták, hogy ők ölték meg és mikor aztán a kegyetlen vizsgálat és a kegyetlen tortura következtében végre is valaki rámutatott arra, hogy a zsidók által megyilkolt Tamás barátnak és szolgájának hol van a holtteste és mikor a vizsgálóbiróság csakugyan megtalálta a csontokat, akkor azon csontokat, miután kétely merült fel azok identitása iránt, elküldték Európa valamennyi damaskusi konzuljának ellenőrző pecsétje alatt a párisi orvosi akadémia elé és az kimutatta a tudomány egész biztosságával, hogy azok közt egy darab embercsont sincs, hanem mind kutya- és disznócsontok. Ekkép volt vége annak a vérvádnak, legalább a mi az objektív tényálladékot illeti. r Áttérek azon kérdésre, melyhez nekem is hozzá kell szólnom, hogy miért járultam én is a védelem részéről és védenczem nevében ahhoz, hogy Jtt e végtárgyalás megtartassák, miért engedtem meg ezt, mint védő, legalább a felébb viteli jog alkalmazása nélkül, a mikor teljesen meg voltam győződve azoknak ártatlanságáról, a kiket védelmezek. Miért nem folyamodtam felsőbb bírósághoz, melyről fel lehetett volna tennem, hogy az általam kifejthető érvek alapján meg fogja szüntetni az ügyet és azt még csak végtárgyalásra sem bocsátja. E kérdést felvetette a köz vádló, s azt mondta, hogy ő azért emelt vádat és nyugodott bele az ügy végtárgyalás utján leendő tisztázásába, mert a felriasztott közvélemény lecsillapítására tartotta azt szükségesnek, hozzátévén, szükségesnekr tartotta még vádlottak érdekében is. Én ezt a felfogást magamévá nem tettem és nem teszem soha Én a közvéleménynek, akár legyen az felriasztva, akár aludjék az csendes ágyában, azt a jogát, azt a hatalmát, hogy az igazságszolgáltatásba bele szólhasson, el nem ismerem. A közvéleménynek helye van az utczán, helye van a sajtóban, a közvéleménynek helye van a köztanácskozások zöld asztalán, helye a nemes vármegyénél, helye van a község ügyeinek elintézésében, de nincs íwlye az igazságszolgáltatásban és a tudományban. Az a biró, a ki enged a közvélemény nyomásának, az nem biró többé az nem egyéb, mint a naponkint változó vélemények játéktárgya. Büntetőügyben szabadságot, életet, vagyon, becsületet ad vissza, vagy vesz el, vagy korlátoz; ez mind megmérhető, de a közvélemény kezében nem látom azt a mértéket, azt a mértéket, a melylyel az ily dolgok igazságosan megmérhetők legyenek és megvallom, azzal a közvéleménynyel nem is vagyok egészen tisztában, gyakran sok esetben nem tudom mi az, nem tudom, melyik az. De azért ha jól körülnéz az ember azon tényezők közt, melyek a közvéleményt alkotják, ép szemmel és itélőtehetséggel az embernek reá kell arra jutni, hogy az az egy ember, a ki kiabál, még sem nyom annyit, mint az a száz ember, a ki hallgat. Pedig én ezen egy évnek; ezen utolsó évnek sokszor keserű küzdelmei közt fáradságot vettem magamnak, tanulmány tárgyává tenni azt, hogy ebben a vérvádkérdésben, hol és miből áll a közvélemény? Találtam néhány tuczat embert Magyarországon, a ki azt kézzel-lábbal hirdette a világon, a sajtóban, mindenütt, belevitték még a parlamentbe is sokan, de magát a nemzetet, magát a magyar népet azonrosz fakó szekérnek húzásában, melyet vérvádnak neveznek, mondom, azt nem láttam soha, nem láttam még T.-Eszláron sem. Terrorismust igen, de meggyőződést ennél a népnél nem. Néhányan szenvelegték azt, de mnga a nép nem, mert ha a azt hitte volna, mert ha meg lett volna arról győződve, akkor, miként Kozma kir. főügyész ur mondta, abban az időben, akkor azon néhány nyomorult zsidóval, a kik T.-Eszláron és vidékein találtattak, nagyon régen rövid proczessust csinált volna, és nem tartatott volna velük 40 napos tárgyalást. Engem ez tehát nem vezetett, hanem eljővén Nyíregyházára, hogy Scharfot, Buxbaumot, Wollnertfelvilágosítsam a dolog felől, megmondtam nekik, hogy mi az a végtárgyalás, felvilágosítottam őket, hogy nekik módjukban áll, nekem jogomban van azon határozat ellen, mely a végtárgyalást elrendeli, a felsőbb biróság szigorú igazságához folyamodni; de védenczeim mindegyike azt mondta nekem: Inkább szenvedjünk pár hónappal tovább: én a törvényszék