Törvényszéki csarnok, 1879 (21. évfolyam, 1-95. szám)

1879 / 32. szám

Budapest, 1879. kedd, április 29. 32. szám. Huszonegyedik évfolyam Tartalom: Visszapill. budget vitára. V. — Jogeset: Bűnpártolás gyermekülésnél. — Semm. döntv. Visszapillantás az igazságügyi biidget vitára. V. (Utolsó). Eddig vizsgálódásainkban a fősúlyt a pénzügyi tekintetekre fektettük, kivilágítani akarván, mikép az oly könnyeden felvetett, de csakugyan fényes dictióval párosult határozati javaslat, magán a kincstár szegénységén is hajótörést szenvedhetend. De ha ettől eltekintünk is, — nem feledve,mikép itt egy legnagyobb mérvű gyökeres reformról van szó,egy oly gyökeres átalakításról,mely a jogélet egész összeségét felkarolja, kihat annak minden tényezőjére: kérdjük, feltalálható-e nálunk, az illetékes tényezőknél azon gyökeres reformérzék, azon radicalismus, mely annak sanctionálását kilátásba helyezhesse, s a mely annak pontos s összehangzatos keresztülvitelére szükségeltetik? Ha ujabbkori kormányzatunk s törvényhozásunk tényezőit s mozzanatait vizsgáljuk, lehetetlen mással mint határozott ,nemmel' felelnünk. Állam- s kormányférfiaink között csak egy volt, ki érzékkel birt a radicális reformok iránt — a Horváth Boldizsár — de ez sem oly szilárdul, hogy annak követelményei mellett rendületlenül, megingatlanul kitartani képes lett volna. Törvényhozásunk pedig — illetőleg képviselőházunk 1867. óta, minden alakzatában, a legújabb felfrissitésig, mindent egyebet mutatott, csaknem valódi radicalismust. Ezen jelleg legfeljebb abban culminált, hogy eltörlötte a botbüntetóst, mely azonban titokban most is gyakoroltatik — és az uzsora törvényt, melyet később szépen viszszállitott. — A valódi radicális jogi törekvések életjelt magokról nem adtak, bátran, határozottan elő nem léptek, a küzdelmet az elavult elvekkel s intézményekkel fel nem vették, vagy ki nem tartották — és pedig, a mi eléggé különös, még az ellenzék árnyalatainál sem! Ehhezképest törvényhozásunk mozzanatai sem mutathattak radicális szine/etet. Tanúság erre az írásbeliségre fektetett perrendnek en bloc elfogadása, az 1843. évi büntető codex tervezetnek s azzal kapcsolatos esküdtszéki rendszernek elejtése, a felsőbb bíróságoknak régi formák szerinti helyreállítása, az ügyvédségi s közjegyzői intézménynek avult elvekre fektetése, a fiscális érdekek túlsúlyra emelése stb. stb. Hol találhatnánk tehát most egyszere erős jellemet, határozott, szilárd szabadelvüséget, mely képes lenne a közvetlenség radícá'is reformjának életet adni,sőt azt életképes intézménnyé is fejleszteni? De alighanem siker nélkül is maradna. Mert ahogy mi észleljük társalmi mozzanatainkat, és ismerjük jogállapotunkat — ezen reform intézmény sikeresitésére magát a talajt sem találjuk kedvezőnek. Ott hol annyi tagadás ellenében, oly sokszor kell az eskütételhez folyamodni — s főkép a hol a hamis esküvések annyira elterjedtek, oly mindennapiak, — üdvös eredményt alig Ígérhet a közvetlenség behozatala, melynek fŐalapját s lényeges feltételét épen a jogérzet, az igazságoság, az erkölcsiség képezi; épen az, hogy az összes működés a való igazság kideritésére irányulion, az elferditések, ármányok s bebonyolitások eltávolításával — melyek nálunk mai napság a jogi küzdelem s védekezés leghasználtabb forrásait képezik. De — azt szokták mondani — ezen rendszer legközelebb áll nemzetünk szokásaihoz — értve különösen a szóbeliséget, mely a tárgyalásoknál alkalmaztatik. ~-Mi erre nézve sem vagyunk hason nézetben; itt sem találjuk fel a szükséges talajt. Mert átalános szokásaink közé tartozik ugyan a sok beszéd, a fényes dictiózás: de az, mi a közvetlenség alkalmazásánál a főkellék — nem a sok hanem az alapos s rövid, tehát szabatos előadás — ez valóban nálunk ritkán feltalálható. — A hosszadalmasság a közvetlenségnek legélesebb ellentétele, — nemcsak azért, mert gyakorlatilag kivihetetlen, a tárgyalások gyorsított lefolyásának szükségessége miatt: hanem azon okból is, minthogy a tárgyalást bebonyolitja, mi az igazság kigeritését nehezítené. Nemzeti szokásaink között pedig épen a hosszadalmasság főhelyet foglal el. De törvénykezési szokásaink ellenkezőre is mutatnak, t. i. erősebb hajlamokra az Írásbeliség, mint szóbeliség iránt. Mindenütt, a hol csak lehet, inkább az írásbeliséget érvényesítjük — mi az 1840-ki váltójogi törvénykezésben előirt szóbeliséget érvényre emelkedni soh' sem engedte. És milyenek azután ezen írásbeli viták és szóváltások ! Nincs se hossza, se vége. Számos ivek iratnak össze semmi felett; puszta tagadásokkal egész lapok töltetnek be. — Mindenféle idegen tárgyak, a személyeskedések, költőkből vett idézések előkerestetnek, csakhogy minél többet lehessen írni. — Ez tényleg a mi — és pedig megrögzött szokásunk. Es minthogy ez nagyon el van terjedve; sminthogy az irományozást a közvetlenségnél sem lehet teljesen kizárni, sőt bizonyos ügyekben annak nagyobb tért is kell engedni: nagyon félő, mikép ez ottan is nagy pusztításokat okozhatand, és káros kinövésekra vezethetend. És a mi az anyagi jogalapot illeti, mely a jogszolgáltatásban érvényesitendő, — akadályul épen nem arra hivatkozhatunk, hogy magánjogi codexünk hiányzik. A bajt inkább s lényegileg csakis az képezi, miszerint megállapított, biztos joggyakorlatunk nem létez'k, — egyrészt a jogforrások sokfélesége, másrészt a bírák elégséges gyakorlati képzettségének, a komoly tanulmányozás által nyerhető otthono,-ság hiánya folytán — mi a jog alkalmazását nagy mérvben nehezíti — midőn közvetlenségnél maga az érvényes jog kikutatása s feltalálása is nehezebb, mint az Írásbeliségnél. 32