Törvényszéki csarnok, 1876 (18. évfolyam, 1-100. szám)

1876 / 6. szám

-5 len gyermeket szült. Miként lehet ezt ölési bizonyítékká minősíteni, mint a vádhatározat is tevé, azt nem értem ; bizonyító ereje az, hogy nem volt lehetetlen vádlottra nézve maga gyermekét kivégezni, azaz lehetséges volt; de hogy a „próba tio a posse ad esse non va1 et"' már Aristoteles idejében tudva volt. Braun cselédközvetitőnő tanúsítja, hogy 1875. márcz. 18. délután vádlottnőt gyermekestói kiutasította, mert gyermekes nőt ki sem vesz szolgálatába; Stassné vallja, hogy saját szegénysége miatt földijét — a vádlottnőt ugyanaz napon a nála három hétig ingyen nyert lakásból kiűzte, mire a minden pénz és segély hiányában levő vádlottnő azon kijelentéssel távozott, hogy thuróczcuegyei hónába vándorolni akar. E tanuk világosan nem az ölést, hanem legfőlebb azt igazolják, hogy vádlottnőnek arra lett volna elég oka. Az „argumentum rationis sufficientis" szerepelhet teleologizáló mystikusok és metaphysikusok pókhálószövésében, de nem szerepelhet mint bizonyíték. Sok szegény nő van, s még sem öli meg kisdedét: a „r a t i o s u f f i c i e n s" tehát meg van czáfolva az „instantiae contrariae" által. Ennyi az okirat és tanubizonyiték értéke. Abból, hogy vádlottnő gyermeke eltűnt, s hogy vádlottnő Ínségben levén okkal bírt, mely ölésre indíthatta, — arra következtetni, hogy e gyermek meghalt, s hogy halálát anyja büntette okozta, észszerűen nem lehet, erkölcsileg nem szabad. De hisz vádlottnő beismerésben van! E beismerés tényleg az egyedüli bizonyíték ; ez az, mit a t. k. ügyész elpalástott, midőn kiegészítő okirat s tanu-bizonyitékok lételét szinlelé ; mert mint az „ujabb tudomány" ismerője tudta, hogy eltérőleg a kánonjogi elvtől, mely szerint: beismerés nélkül nincs marasztalásnak helye, — eltérőleg a kinvallató kornak ferde hitétől, a lélektani alapú tudomány nem csak érvényre emelte az ó angol és skandináv, népjogok törvénykezési elvét: „senki sem kényszeríthető tanúságra maga ellen", — hanem természetellenessége folytán észszerűen tagadta az önvádló vallomás bizonyító erejét. Gryanus az önvád jelen esetben annál inkább, mert más bizonyíték ki nem egésziti s igy lehet nem való; s mert a titkos tett bevallására mi észszerű ok sem indithatta vádlottnőt, — s igy lehet nem őszinte. Vádlottnő beismerése szerint, melyet ha egyedüli ugy teljes terjedelmében bizonyitékul elfogadnunk kell, öngyilkossági kisérletet is tett, de a közeledő emberek elől megijjedt s elfutott; másodszori kísérletre lélektani tapasztalás szerint senkiben sincs bátorság.. Lehet tehát, hogy az életunt, kétségbeesett nő hamis önvádjának czélja kivégesztetés, vagy biztos — börtönbeli ellátás kinyerése volt. Számos hasonló eset ismeretes; a bndai kir. tszék előtt 1875. nyarán fordult elő az utolsó. De tegyük fel, hogy igazat vallani akar vádlott ; képes-e erre? Tanúban megkívánjuk, hogy tisztán, határozottan, higgadtan érzékeljen és szemléljen; különben aggályos és félbizonyitékot sem képez. Lehet-e feltenni ily érzék- és elme állapotot a kétségbeesett, beteg nőben, akkor, midőn önmagát gyermekével együtt kivégezni akarja? Lehet-e ily mérvben aggályos egy tanú vallomása egész bizonyíték ? S mit vall tehát vádlott nő? Magát a gyermekkel együtt, mivel ez más nap reggelig úgyis megfagyott volna, a Dunába ölni akarta; e gondolat benne hirtelen támadt s lelépett a partról a sekély vízbe vagy jégre — ezt nem tudja, — de közeledő emberektől megijjedvén, gyermekét, a mint vánkosába kötve volt, eldobta s elfutott, vissza sem nézett többé. A gyermeket elmerülni, elveszni nem látta. Az önvallomás tehát nem bizonyítja a halált s legfőlebb az ölés kísérletét igazolná. A megmentés nem csak lehetséges, hanem valószínű épen azon körülmény folytán, melyet a vád bünjelenségnek vesz. Ugyanis a tett vádlottnő beismerése szerint 1875. márcz. 18. esti 10 óra táján az ó-budai Spitzer féle gyá.i mellett történt; más nap reggel ugyanazon helyen a vizben találtatott a vánkos A víz tehát nem folyt; mint a bírói szemle tanúsítja, a tett helyén a Duna szabályozása folytán sekély álló vizű árok medre van; a becsatolt 1875. márcz. 18. Budapesti Közlöny szerint a víz esténként befagyott a Dunán. (Folyt, köv.) Semmitöszéki döntvények. A per hivatalból letétinek ki nem mondható, ha a szükségesnek talált szemle költségei a felek által nem elólegeztetlek. Tóth István s érdektársai — Tóth Anna ellen a kecskeméti tszék előtt még 1873. januárban bizonyos örökségi osztályrész megállapítása iránt pert indítottak, melynek folyamában a szükségessé vált bírói szemle megtartása elrendeltetett. Miután azonban felperes a szemle költséget előlegezni nem akarra s az ebbeli meghagyásnak eleget nem tett, a tszék 1875. aug. 9. — 8918. sz. végzéssel a pert letettnek mondotta ki. Felperes semm. panasza folytán — A Semmitőszék a tszéki végzést megsemmisítette (297. §. 1. p.) s a tszéket utasította, hogy záros határidő alatt a feleket a szemle költség előlegezésére azzal utasítsa, miszerint ellenkező esetben a perfolytán eddig kifejtett tények s bizonyítékok alapján fog íteletet hozni; „tekintve, hogy a perr. 70. §. szerint a perletétel felperes akaratától függ s a biróság a perrend egyik szabálya szerint sincs jogosítva valamely pert letettnek hivatalból kimondani;" „tekintve, hogy a mennyiben a per eldöntéeéhez szemle szükséges s az azért nem foganatosítható mivel költségét sem a bizonyító fél, sem ellenfele nem előlegezte, sem a perr. 218. §-ban foglalt szegénységi jog igénybe nem vétetik; ezen esetben a bíróságnak a 245. s 246. §§-hoz képest kell eljárni." (1875. decz. 24. — 18421. sz. alatt.) Az árverésen megvett ingatlan bekebelezése hivatalból eszközlendő levén, az ezen eljárásra szükséges s a bíróságnál megőrzött okiratok is általa hivatalból megszerzendők. R o tt e k Józsefné — Varga András elleu foganatosított végrehajtás folyamában a nógrádi telekkönyvben foglalt ingatlan vagyont közárverésen meg6*