Törvényszéki csarnok, 1870 (12. évfolyam, 1-101. szám)

1870 / 82. szám - Jogászgyülés sept. 28-ki ülései [2. r.]

327 el akarjuk törölni, meg kell vizsgálnunk, váljon nemze- | tünk eljutott-e már oda, hogy a lélekreható büntetést felfogni képes s annak súlyát érezni tudja? Én a fentebb népünknek jelleméről mondottak után abban a nézetben vagyok, hogy még nem jött el az idő, melyben népünk a lélekreható, vagyis bensőbüntetésekről teljes ismerettel birna és igy a halálbüntetés eltörölhető lenne. Ne ámitsuk magunkat uraim! Nézzünk körül hazánkban, s mindenekelőtt ott fogjuk látni a szegedi bünhalmazt, a több vármegyében kihirdetett rögtönbiróságot és a nem ritkán előforduló gyilkosságokat! És mit bizonyítanak ezek, ha nem azt, hogy nálunk a vadság, a fékezhetlen nyers erő még nagyban létezik. S azt hiszik uraim, hogy a nyers erőt a lélekreható büntetéssel sújtjuk? hogy a hol a legkisebb miveltség sincs, ott a szabadságbüntetés mindvégig czélszerűen alkalmazható? Ne tessék ezt hinni, azt csak külerővel lehet megfékezni, csak az érzéki büntetés hat reá, vagyis a halál. Menjünk be a börtönökbe, s meg fogjuk látni, hogy azon egyének nem törődnek befogatásukkal, azt ideiglenesnek tartják, miből kellő alkalommal menekülhetnek; de akkor sem azon szándékból, hogy jobbuljanak, hanem hogy tovább raboljanak és gyilkoljanak. Az ily egyéneket tehát, kik az államtestnek megrothadt tagjai, miért ne távolithatnák el testéről ? Az igaz, eltávolithatni örökös elzárással, de ha erre nézve még a nép nem érett, ha azt nem féli, ha annak súlyát felfogni nem tudja, és ha egyszer nem léteznek eszközök és feltételek ahhoz! A törvényhozónak pedig a nép miveltségi fokát, felfogási sajátságait ignorálni nem lehet, nem szabad. — De még mi különbség van örök börtön és a kivégeztetés között? Amaz megöli a lelket és vele a testet, emez a testet. Amaz elveszti a szabadságot, mely nélkül nincs élet, vagyis elveszi az élet feltételét, hogy az lassan aludjék ki; emez is elveszi az életet azon különbséggel, hogy rögtön. Én tehát elvben a halálbüntetés eltörlését pártolom, mint egy műveltebb állámu és társadalmi álláspontnak meg nem felelő büntetés nemet; de jelenleg még hazánkban fentartandónak tartom. Szakálos indítványozza, hogy a szakosztály az igazságügyminiszter figyelmét hivja föl az 1840-ben kidolgozott büntető törvényjavaslatra. Nagy Ferencz a halálbüntetés fentartása mellett, Neskovicsaz ellen beszélt. C s a c s k ó Imre: a büntettek által mindig egy másnak a joga sértetik meg gonosz szándékból. A jogsértés az anyagi káron kivül a törvény tekintélyét is aláássa. Minthogy pedig gyilkossági esetekben kártéritést nem lehet kieszközölni, csakis a rosz akaratot lehet megbüntetni. Szóló e tekintetben nem pártolja a halálbüntetést s a börtönrendszert találja czélszerűnek. Végül B r ó d e Lipót és Engert Tivadar még egyszer ajánlották indítványaikat. Szavazás utján Engert inditványa elfogadtatott. Előadók Mátyus Aristid és Eitook Zsigmond leendnek. IV-ih szakosztály ülése sept. 28-án. A szakosztály maSzentléleky Gyula indítványát tárgyalta, mely javasolja: mondja ki a magyar jogászgyülés, hogy egy oly ügyvédi rendtartásnak a törvényhozás utján leendő behozatalát a hazai jogszolgáltatás érdekében halaszthatlanul szükségesnek tartja, mely a szabad ügyvédkedés elvének alapján az ügyvédi szakképzettségről kellőleg gondoskodjék, s mely a fegyelmi hatalomnak az ügyvédi kar kebeléből választott önálló s csupán a legfőbb törvényszéknek alárendelt közegek általi gyakorlatát, nem különben egy díjszabályzat alkotását, szóval az ügyvédség önkormányzati jogainak s függetlenségének öszves követelményeit biztosítsa. Siegmund Vilmos, ki e tárgyban előadóul választatott, azon kérdést veti fel: szükséges-e az indítványozott rendezés? s arra igennel felel. Indokaiban felhozza, hogy hazánk jogszolgáltatási tényezői közül alig van egy is, mely pongyolább szervezettel birna, mely mostohább gyermeke lenne Themis istennőnek, mint épen az ügyvédség. Azután igy folytatja: Az 1803-ki szabályrendeletek, némely későbbi cancelláriai rendelvények, az országbírói ért. és egy két ujabb ministeri rendelet alig vetették meg alapját az ügy védség rendezésének: az 50 évek octroyaltak ugyan némi rendszert, de e rendszer a függetlenség teljes elnyomása folytán alig hagyott vissza nálunk kedves emléket; — az alkotmány visszaállítása az 1848-iki állapot egyszerű rehabilitálását hozta magával az ügyvédség tekintetében is, a nélkül, hogy közel tizennégy évi haladás lehelete életerős organismust is teremthetett volna, miután a közjogi kérdések tisztázása oly annyira előtérbe nyomult, hogy a magánjogi érdekek tekintetbe vétele és az érdekek egyik hatalmas közvetítőjének — az ügyvédségnek — rendezése a legközelebb múltig legnagyobb részt pium desiderium maradt csak. Nagyon szükséges nálunk az ügyvédi karnak rendezése, annál inkább, mert az igazságszolgáltatás egyik tényezőjének, a bíróságoknak rendezése, küszöbön áll, e tényező pedig önmagában a sikernek csak felét is alig biztosítja jogi reformunk terén, ha a másik egyenlő fontosságú tényező még továbbra is jelen zilált és szervezetlen állapotában tesped. Magának az ügyvédi karnak életfeltétele, hogy az ügyvédség rendeztessék, mielőbb rendeztessék oly szellemben, mely az ügyvédet hivatásszerű állásának önérzetteli elfoglalására képesítse. Szóló kéri elfogadtatni a szabad ügy védkedés elvét olyformán, hogy az ügyvédek száma sem országszerte, sem bizonyos egyes helyen meghatározva és az ügyvédek bizonyos székhelyhez kötve ne legyenek, mert csak a szabad ügyvédkedés teremtheti azon jóltevő versenyt, mely a szunyadó munkaerőt tettre serkenti és a tehetségnek és becsületességnek elismerést biztosit. Kéri egyúttal azonban elfogadtatni azon főelvet is, miszerint a szakképzettség és gyakorlat tekintetében is szigorú feltételek állitandók fel arra nézve, hogy valaki ügyvéd lehessen; mert végre ki kell bontakoznunk azon álhitből, mintha az ügyvédség volna legkönnyebben, legkevesebb fáradsággal és készültséggel befutható életpálya, mintha a rendszeres foglalkozástól és komolyabb hivatástól rettegő, vagy más pályáktól eltért egyén végső menhelye lelhetne; meg kell szoknunk az ügyvédi állást épen a megkívántató nagyobb készültség és kiterjedt gyakorlat szülte oly tekintélyes állásnak tekinteni, melyet elfoglalnia csak annak szabad, ki magát arra erkölcsileg és szellemileg méltóvá tette; azt pedig a theoreticus képzettség és practicus jártasság együttes megszerzése eredményezheti csak, melyek elseje a nagyobb készültséget, bővebb tanulmányozást, rendszeres egyetemi tanfolyam áthaladását szükséglő szigorlatok letétele, míg a practicus jártasság ismét csak több évek során teljes szorgalommal betöltött gyakorlati alkalmazás által érhető el. Ezen két alapfeltétel mellett, indítványozóval egy 82*