Törvényszéki csarnok, 1870 (12. évfolyam, 1-101. szám)

1870 / 80. szám - A halálbüntetés kérdése a jogászgyülésen [3. r.]

Pest, 1870. péntek október 14. 80, szám. Tizenkettedik évfolyam. TÖMMraíKI CSARNOK, Debreczeni és eperjesi ügy védegylet közlönye. Tartalom: A halálbüntetés kérdése a jogászgyülesen. — Jogászgyülés. — Hg. Karagyorgyevics per. — Csődök. A halálbüntetés kérdése a jogászgyülésen. VáradyMihály tszéki elnök úrtól. (Vége.) Elvégre nem hagyhatom megjegyzés nélkül, Engert indítványozó urnák „A halál mint bü n t e tés" czimü czikkében olvasható következő állítását. „Végre a halálnak mint büntetésnek eltörlése a haladó civilisatió kérdése, s ki hazánkban a halált mint büntetést védi, az ez által mondja, hogy nem vagyunk eléggé müveit nemzet arra, miszerint a nemzet egyes tagjával ember módjára lehessen bánni. És ki akarhatná ezt közülünk kimondani? hiszeD ez által magát az államot — az állami hatalmat — kötelesség elmulasztásával vádolná, mert legelső sorban az állam van hivatva polgárainak művelődéséről gondoskodni; miután pedig államunkat ily mulasztási váddal nincs okunk terhelni, ennélfogva önként folyik, hogy a halál szükségessége sem forog fenn." Nem tudom, indítványozó a kormány iránti kegyeletből koczkáztatta-e ama állítását, hogy senkinek sem lehet oka, a kormányt, népnevelés körüli kötelességének mulasztásával vádolni, vagy egyedül csak azért, mert ezen állítás előzetességére szüksége volt a halálbüntetés szükségtelenségére következtetéshez ; itt ujolag az egyéni felfogástól függ minden, mert kit népünk jelenlegi közműveltségének állapota kielégít, annak nincs oka valakit vádolni, de miután én ezzel megelégedve nem lehetek, lelkem egész meggyőződéséből vádolom a kormányt — nem ugyan a jelenlegit, mely a kormányhatalom általvétele után a jó magot elvetette ugyan, de az elvetett mag, ma még csak csirájában lehet, és a gyümölcsöt csak hosszabb évek sora után élvezhetjük — hanem vádolom az előbbi kormányok egész sorozatát, hogy a népnevelés körül nem teljesíttették kötelességüket, és népünk közműveltségét nem emelték azon fokra, melyre kellő gondoskodás mellett lehetett — sőt emelni szent kötelességük lett volna. Egyébiránt a mi nézeteink népünk közműveltségi állapota iránt nagyon is ellentétesek. Engert ur, mint a halálbüntetés eltörlésének indítványozója, azt állítja, hogy az államhatalom a népnevelés ügyében teljesité kötelességeit, és miután őt mulasztással vádolni nem lehet, tehát a halálbüntetés szüksége fenn nem forog; meg ennek ellenében, hogy a halálbüntetés czélszerűtlenségét bebizonyíthassa, indokolásában feltételezi, hogy hazánk területén még számtalan oly gonosztevő létezik, ki, ha maga előtt látja ama Mammont, mely után már régóta a legnagyobb szenvedélylyel sóvárgott, és csak egy döféstől függ, hogy ama Mammon birtokosát változtassa, szenvedélydult keblét a halál előli félelem nem fogja megszállani; — de ha indítványozó ur eme két alapfeltevéseit, melyekből a halálbüntetés szükségtelen — és czélszerűtlenségét következtette — egymáshoz viszonyositja, akkor azok egymásnak valódiságát kölcsönösen kizárják, t. i. a megelőző jó nevelés kizárja a halálbüntetés fenyegetésétől vissza nem rettenő állatiasságot — és viszont — és igy megdöntve van az alap, minden abból leszármaztatott következtetésekkel együtt. Én ellenben azt hiszem és állítom, hogy hazánkban a népnevelés ugyan még nincsen azon a színvonalon, melyre azt emelni az állam legszentebb kötelessége, de minden mulasztások daczára sem feltételezhetem népünk azon állatiasságát, hogy midőn közülük bárkiben az ész tökéletes határozottsági képességben, azaz öntudatos állapotbtn van, akkor a halálbüntetésseli fenyegetést figyelembe ne vegye, s magát a bűntettnek szándékolt elkövetésétől vissza ne tartsa 5 de figyelve népünk egy rétegének szilaj jellemére, és legalsóbb fokú műveltségi állapotára, visszariasztólag reá csakis oly büntetésseli fenyegetéssel hathatni, mely az ö fogalma szerinti legnagyobb roszat magában foglalja, azonban nevelésének egy kevés lendültével, a halálbüntetésseli fenyegetés csak törvénykönyvünkben irott fenyegetés marad, anélkül, hogy azt alkalmazni az államhatalom kényszeríttessék, és egyszersmind az állambani jogbiztonság is teljesen elérve leend. Befejezésül elismerem én is Engert ur következő idézetének igazságát „a halálnak mint büntetésnek eltörlése, a haladó civilisatió kérdése" — igen, de már maga ezen kifejezés „haladó civilisatió" a művelődésnek több átmeneti stádiumait feltételezi, tehát az érintett kérdés megoldásának, az állam művelődése azon stádiumában kell történni, melyben népének közműveltsége annyira kifejtve van, hogy a büntetés czélját lélekre ható eszközökkel is elérheti; annak jelzésére, hogy a nép a közműveltség ezen fokát elérte, nem szükség semmiféle testület manifestatiója, ez magában a nép közcselekményeiben szokott határozottan nyilványulni, hazánk népe közműveltségének ezen stádiuma még be nem következett, tehát a halál mint büntetés eltörlésének kezdetét sem lehet méo- mai napság nálunk megoldani, és ha teszszük, nemcsak az állambeli jogbiztonságot veszélyeztetjük, de a külállamok azon szemrehányását is várhatjuk, hogy hazánk népének közműveltségi állapotját nem ismerjük, vagy azt ismerni nem akarjuk, mert azt csak nem kívánhatjuk, hogy a külállambeliek, az épen most sajtó ala került szegedi bünkrónika adataiból merítsenek maguknak az I iránt meggyőződést, hogy hazánkban a nép közmiveltséI gének követelménye folytán, és az állambani jogbizton80