Törvényszéki csarnok, 1869 (11. évfolyam, 1-102. szám)

1869 / 14. szám

Pest.lSt>9. kedden febr. 16. 14. *?ám. Tizenegyedik évfojvam. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. Dcbreczeni ügyvédegylet közlönye. Tartalom: Észrevételek az új perrenche. — Büntető jogeset. — Hg. Karageoigievich-féle ügy. Kszre vételek az új polg. perrendtartásra. Mihailovics Miklós úrtól. (Folytatás.) Az eskü általi bizonyítást szabályozó 234. § nak azon szabályát, mely szerint „azon fél, mely a neki odaítélt esküt le nem teszi, a bebizonyítandó körülményre nézve perveszteinek nyilvánítandó" nem tartom helyesnek. Ugyanis nézetem szerint a perrendtartási szabályokban né*m lehet a birót, ugy mint ez a 111. §-ban is helytelenül van kimondva, határozottan lekötelezni, hogy az egyik vagy a másik felett pervesztettnek nyilvánítsa, hanem a biróra bizandónak tartom az anyagi jognak a bebizonyitotttkörülményekre leendő alkalmazását, és az egyik, vagy a másik felnek pervesztessé leendő nyilvánítását. Általában pedig a jogtudomány szempontjából nem tartom helyesnek kimondani azt, hogy a fél azon körülményre, nézve, melynek bizonyítékául az eskü ajánltatott, illetőleg viszszakináltatott, pervesztetnek 'nyilvánítandó ; miután a fél nem a kereset támogatásául felhozott körülményekre, hanem magára a kereseti tárgyra, a kereseti kérelemre nézve lehet pervesztes ; az eskü által bebizouyitandó körülményre nézve pedig elegendő, ha a perrendtartási törvény kimondja, hogy ha az eskü le nem tétetik, az illető körülmény be nem bizonyítottnak tekintendő, a jogi következmény meghatározása a biróra bízandó lévén; habár alig lehet kételkedni, hogy a biró azon körülményből, melyet döntő befolyásúnak tekint, s ez okból annak eskü általi bebizonyítását elrendeli, ha az eskü nem tétetik le, a bizonyító félrenézve kedvező következtetést vonhasson ; de ez sem lehetetlen. A 256. §-ban oly szabály vétetett fel, mely a régi 1848. év előtti perrendtartásnak legnagyobb hibája volt; értem azon szabályt, mely szerint egyes kérdések eldöntése, és a marasztalási öszeg kitudása a végrehajtási eljárásra fentartható. Ezen szabály szerint a legjelentékenyebb kérdések eldöntése, mint milyen a marasztalási összeg kitudása, a végrehajtó, birói hatósággal fel sem ruházott kiküldöttre, sőt csak egy személyre bizatik. A peres eljárásnak, és birói Ítéletnek két, egymástól elválaszthatlan tárgya van; úgy mint a felek egymás irányábani jogainak, és kötetazettségeinek egy, más részről pedig ezen jogok és kötelezettségek tárgyának, vagyis mi, és mennyiségének meghatározása. Ha vagy az egyik, vagy a másik kifejtve és megállapítva nincs, sem az eljárás, sem az Ítélet tökéletesnek nem tekinthető. Az olyan Ítélet, mely például csak azt mondja, hogy az alperes tartozik a felperesnek a kárt megtéríteni, a nélkül, hogy a kártérítési összeget is meghatározná, nem is Ítéletnek, hanem csak törvénynek tekintendő; mert azt, mit az Ítélet mond, a törvény is kimondja. A különbség csak az, hogy ugyanazon biró, ki itéletileg mondja ki a kártérítési kötelezettséget, azon törvényt, melyre ítéletét állapította, már máskép nem magyarázhatja, és az ellenkezőt nem mondhatja ki. Azonban az imént példaképen érintett itélet nem végrehajtható, holott maga a törvény a 64. §-ban azt rendeli, hogy a felperes keresetében a kereset tárgyát fó, és mellékkötelezettség, vagy a követelt összeg, és járulékai szabatos kitételével határozottan kifejezni tartozik, s a 249. § ban rendeli hogy az ítéletben a felek jogai, és kötelességei pontosan megállapitandók. És miért mind ez? bizonvosan nem azért, hogy a kötelezett fé*l a tartozás mennyisége iránt kétségben hagyatván — a már holott itélet után is, még a tartozási összegnek a végrehajtó biró általi meghatározásától is rettegjen; hanem azért, hogy a tartozó fél tudja, — mit kell neki teljesíteni s mennyit fizetni; a végrehajtó biró pedig tudhassa, meddig terjedjen a kötelezett félnek kényszerítése kötelessége teljesítésére, és ennek meghatározása ne az ő önkényétől s a felek által előtte folytatandó eljárástól függjön ; egy szóval az Ítéletnek a 348. §. a pontja világos értelme szerint olyannak kell lenni, hogy benne a tartozási összeg szám szerint ki legyen fejezve, vagy is, hogy — mint ezt maga a 256. §. is rendeli — végrehajtható legyen. Midőn a biró itéletileg kimondja, hogy alperes tartozik a felperes kárát megtéríteni, és a tartozási összeg, melyet kártérítés fejében alperes felperesnek fizetni tartotozik, a végrehajtási eljárásra utasittatik, az anuyit jelent, mintha a biró a kártéritési perre, tehát külön eljárásra utasítaná a felperest, csak azon lényeges különbséggel, hogy a rendes eljárás az illetékes társas, vagy szbirói bíróság előtt, a végrehajtási eljárás pedig a kiküldött előtt, a ki birói hatósággal — mintmondám — felruházva nincs, és a kinek hatásköréhez tartozik, nem Ítéletet hozni, hanem a hozott ítéletet betű szerint végrehajtani, indítandó, befejezendő, és itéletileg, vagy talán végzésileg (?) elintézendő. Kérdem én most: nem volna-e helyesebb, ha a felperes, ki a föperben nem volt képes a tartozási összeget kimutatni, e végett uj pernek az illetékes biró előtti megindítására utasíttatnék, vagy — a mi még helyesebb, — keresetével elmozdittatnék ? mert csak önmagának tulajdonithatja azt, hogy az összegre nézve, mely nélkül Ítéletet nem képzelhetek, elkészületlenü! kezdette el a pert. Ha egyébként a marasztalási összeg kitudása a végrehajtási eljárásra utasittatik, azon képtelenség áll be, hogy azon peres tárgyra nézve két biró jár el, kiknek egyike