Törvényszéki csarnok, 1869 (11. évfolyam, 1-102. szám)

1869 / 26. szám

102 kimondott, hogy t. i. „a lejárat utáni hátirat csak engedménynek veendó," még ez esetben sem lehetett volna a közlött esetben alperesnek a váltó kitültetlensége iránti kifogását a fentebbi szabály szerint figyelembe venni, mely szabály — mihelyt azt bíróságaink elfogadták, természetszerűen akkép alkalmazandó, mint az külföldön is alkalniaztatik, annyival inkább, mivel az a fent megszólt 38. §. ugy a vtk. I. r. 123. §. azou rendeletével is, mely szerint a történt, de a váltóra fel nem jegyzett részfizetés „a váltónak harmadik törvényes és jólelkű birtokosára nézve, ki tehát engedményes is lehet, nem történnek tekintendő, tökéletesen öszhangzik. Visszatérvén a kir. hétszemélyes táblának azon döntvényére, hogy „a lejárat utáni hátirat engedménynek veendő," miután kimutatni iparkodtam, hogy ez váltótörvénykönyvünkben nem csak nem alapszik, sőt annak több rendeleteibe ütközik, kérdem, mily alapra lett az tehát fektetve? Tán a külföldi törvényhozásra, melynek rendeletei több kérdésre nézve e részben elavultnak tekin tett világos törvényeink ellenére az elóhaladás és az általános váltójoghozi alkalmazkodás tekintetéből gyakorlatilag alkalmazásba jöttek, milyen például az üres forgatmány kérdése, mely a vtk. I. r. 34. §. felreérthetlen szavai szerint csak megbízásnak veendő, mig azt a külföldi törvényhozás rendts forgatmánynak tekinti? Ámde a külföldi törvények — csak némelyek kivételével — megengedik a váltónak lejárat utáni forgathatását. Hivatkozom itt különösen a váltójogi codificatio legújabb productumára, az általános német váltórendszabályra, mely a mi váltótörvényünk átalakításánál is min tául szolgálhat, s melynek 16 czikke következő rendeletet tartalmaz: „Ha valamely váltóafizetés hiánya miatti óvás megtételére rendelt határidő lefolyta után forgattatik, a forgatmányos a netalán meglévő elfogadásból az intézményezett ellen származó jogoknak, és a váltót az említett határidő után forgatók ellen keletkező viszkereseti jogoknak láp birtokába. De ha a váltó a forgatmány előtt fizetés hiánya miatt megóvatoltatott, a forgatmányos csak saját forgatójának az elfogadó, kibocsátó és azok elleni jogaiba lép, kik a váltót az óvás megtételéig forgatták. S ily esetben a forgatmányos váltójogilag kötelezve nincs." Az e czikkre „Az anyagi váltójog iránti reformjavaslat" czimü munkámban a 47. lapon tett észrevételeimet nem akarván ismételni, e helyütt csak azt constatálom,hogy az általános német váltórendszabály is a váltónak lejárat utáni forgathatását megengedi. E szerint a külföldi töt vényhozásrai hivatkozással sem indokolható a hétszemélyes táblai határozat. Avagy talán csak következetesség tekintetéből ragaszkodik a kir. hétszemélyes tábla váltóosztálya a szóban forgó elvhez? Ily következetesség még akkor sem látszanék nekem saját törvényünk s a külföldi váltójog ellenében igazoltnak, ha a nevezett legfőbb váltóbiróság soha sem lett volna más nézetben. De még kevésbé vélek oly következetességet igazoltnak, melyen rést veszünk észre, mert a kir. hétszemélyes tábla nem mindig itélt igy,minek igazolásául elég legyen a kir. hétszemélyes tábla váltóosztályának 1845. évi 43. számú határozatára hivatkoznom, raelylyel a kir. váltó feltörvényszéknek 1844. évi 256. számú határozata, mely szerint a lejárat utáni forgatmány a lejárat előtti forgatmánnyal egy tekintet alá esik, helybenhagyatott. Mindezek után nem marad egyéb hátra, mint jelen értekezésemet azon óh íjjal berekeszteni, vajha ejtene el a legfőbb váltóbiróság oly elvet, mely sem a hazai, sem a külföldi törvényekben nem alapszik, s mely a váltóforgalmát a hitel kárára nern c-ekély mértékben megszorítja. Kwzrcvéteh'k a jelen közszerzemiM»yi jo$ körüli kételyekre, „A jelen közszerzeményi jog körüli kételyek1'- czim alatt legközelebb e szaklapban (1. f.évi 24-ik számát) nyilt kérdésül az állíttatott fel, hogy az id. törv. szabályok 13. §-a a 14-ik §. a) pontjával váljon ellentétben van-e, — mint az idézett czikk véleményezi — vagy pedig nincs ellentétben? és e nyilt kérdésre azon czikk irója szakértői fel világosítást kiván. En részemről a felvetett kérdést nagyon is egyszerűnek, s a tagadhatatlanul gök részben hiányos id. törv. szabályokat e tekintetben a két idézett szakaszra nézve teljesen öszhangzatosnak látom, — ezért — habár semmi szakértői tekintélyt magam részére nem igényelhetek is — azon folytonos figyelemnél fogva, melylyel eddig e szaklap gyakorta érdekes közleményeit kisértem, — meg nem állhatom, hogy ezen egyszerű kérdésre igénytelen észrevételeimet elő ne terjeszszem. Nézetem szerint czikkirónak fennebbi kételye főkép onnan ered, mert a hitvestársi öröklést az özvegyi örökléstől meg nem különbözteti; pedig e két neme az öröklésnek mind az id. törv. szabályok által előbbi érvényükbe visszahelyezett korábbi magyar törvényekben, mind magukban ezen id. törv. szabályokban, a 14.s 15. §§. czimei szerint egymástól világosan megkülönböztetve van. Özvegyi öröklés ugyanis régi magyar törvényeink szerint ott jön elő, hol az örökhagyó után özvegy és gyermekek vagyis leszármazó örökösök maradtak; — hitvestársi öröklésnek ellenben akkor van helye, midőn az örökhagyó után özvegy igen, de semmi leszármazó egyenes örökös nem maradt. További kútfejét czikkiró fennemlitett kételyének nézetem szerint azon körülméuy képezi, hogy czikkiró a szerzemény és közszerzemény közötti különbséget figyelmen kivül hagyja, — pedig gyakran előjön az az eset, hogy valamely vagyon az örökhagyóra nézve szerzemény, de a hátrahagyott hitvesre nézve nem közszerzemény volt; mert például a vagyon az örökhagyó által nem az özvegyül hátramaradt második feleséggel, hanem a magtalanul elhalt első feleséggel folytatott házasság idejében szereztetett. Ha már e két — kétségtelenül szükséges megkülönböztetéstszem előtt tartjuk : akkor nézetem szerint a czikkiró által kiemeli kételynek nincs helye, és az id. törv. szabályok 13-k §-át, a 14. §. a) pontjával legkisebb ellentétben sem fogjuk látni; mert a korábbi magyar törvényeknek az id. törv. szabályok 13. § ában emiitett, s czikkiró által helyesen egybeállított határozatai a házasság alatti közszerzeményekre vonatkoznak, s erre nézve akár özvegyi, akár hitvestársi Öröklés esetében alkalmazandók, — a 14.§. a) pontja ellenben mindennemű szerzeményekről ugyan, de csupán azon esetre szól, midőn hitvestársi öröklésnek van helye, t. i. midőn leszármazó egyenes örökösök nincsenek. — mely esetben tehát mind a korábbi