Törvényszéki csarnok, 1866 (8. évfolyam, 1-99. szám)

1866 / 81. szám

326 lenfél? A biróság ezt nem engedi s nem engedheti, mert nem hozhatja hasonlatba az ország hatóságait azon tékozlóval, ki oly vagyont ad el, és veszi fel annak árát, melyről tudja, hogy nem az övé. b-ör. A posta nem volt visszavonható; mert tulajdoni joggal adatott el, s mert az 1807-ik évi rendelet —mely egyébiránt nem gyöngíti az ennek kelte utáua kormány és a vevő között létrejött adás-vevés erejét — de még e rendelet sem tartalmazza a posta visszavonhatóságát, mi a kincstárnak Damiániránti eljárásából világosan kitűnik. Damián hütelen kezelő volt. Miért nem vonntott vissza egyszerűen a meghatalmazás? Miért nemmozdittatott el egyszerűen a hűtlen hivatalnok? Hiszen itt lett volna alkalom az 1807. udv. cancellariai intézményt tettleg í'oganatositani, és a postát egy érdemes férfiúnak érdemei jutalmazásául ajándékképen ,,pro peculiari altissima gratia et remuneratione" — mint a magas intézmény mondja — átadni. Hiszen épen ezen esetre lettek volna az idézett rendelet következő szavai alkalmazhatók: „hinc iis qui stationes postales a Praedecessoribus suis pacto et accedente altiori Consensu consecuti sunt in Casu curendam cassationis venditionem etiam ipsius Regalis tanto minus admitti quire, cum Cassatio semper notabile poenaobnoscium Delictum praesupponat." S innen származik a rendeletben a következő jog: „jus hoc ipsis adimi, et alteri cuipiam gratis prout originarie fieri sólet conferri possit." És mégis daczára e rendeletnek a kincstár ugy mint a kir. udv. Cancellaria elmulasztották az alkalmat a postát „ob notabile delictum", milyen az aerarialis pénzek elsikkasztása minden esetre volt, Damiántól elvenni, és „alteri gratis conferri." Ha a posta csupán személyes felhatalmazás volt, akkor nem lehet belátni annak okát, hogy 9 év után egész ellenkezőjét rendelte az udv. Cancellaria annak, mit 9 évvel azelőtt rendelt. Ezen látszólagos ellenkezés az okok különbségében van megfejtve, s a különböző okok különböző eredményeiben nem létez ellenkezés. Az ok igen egyszerű: Damián nem a praedecessoribus, hanem egyenesen a kincstártól vevé meg a postát, és a kincstárnak fizetvén le a vételárt: a kincstár nem mondhatá, hogy a megvett és kifizetett tárgyat elveszi tőle, és a vételárt is megtartja magának. De Damián adósa is volt a kincstárnak, a bevett pénzek megtéritésével. Ezeknek be kellé jőni, s megtéríttetni; azonban Damiánnak nem volt más vagyona, mint a posta és egy szőlője, melyet a kincstártól vett, de nem fizetett ki, melyből tehát apostarestantiák nem jöhettek ki. A postát kellé tehát eladni, melyet a hűtlen kezelő kezei között hagyni továbbra ugy sem lehetett. Nem „cassaltatott" tehát a tulajdonos, mert nem cassaltathatott. Nem conferáltatott a posta egy harmadiknak ajándékképen, hanem: Via expropriationis eladta a kormány a postát, levonta a vételárból a neki járó öszveget, és a megmaradóit felesleget kifizetteté a volt tulajdonosnak. Damiánnak a vétel által szerzett magánjogi joga tiszteletben tartatott, és a közérdek is elérve lett. A kormány a postának Damián részéről történt megvétele és megfizetése által a magánjog terére látván magát áthelyezve, a disciplinaris hatalom gyakorlata, Damiánnak elmozdittatása, s az ezt illető tulajdonnak egy harmadik részére elajándékozása lehetetlenné, mert törvénytelenné vált. De ha még a hűtlen kezelő tulajdona sem volt elvehető, hogy lehetett volna ezt azzal tenni, ki pontosan megfelelt kötelességének ? Hogy lelt volna a posta tulajdonjoga feltéllenül visszavonható, midőn ezt még a hűtlenség esetében büntetésből sem tehette az állam? Mindig visszajó a kérdés az egyedüli helyes elvre, melyben kizárólag találja fogalmi meghatározását és elintézésének szabályait. A tulajdon concurrált a közérdekkel, de ez utóbbi nem uralkodott a szerzett jog szentsége felett. Egy szóval: a postaállomás mint állaga a tulajdonjognak nem volt visszavonható. A vételen szerzett postáknak nemcsak visszavonhatlanságát biztosítja, hanem azok jövedelmei kisebbithetését is világosan megtiltja az 1840. decz. 23-án 17,606. sz. a. legf. kir. intézmény, mely igy szól: „Ut Postae Stationes HungaricaeHaereditariae, et Privilegiatae, necnon omnes Postae Stationes, quae penes Contractus emptio venditionales Regalis pretii Stipulationem continentes, et altiori loco ratificatos, adeoque titulo oneroso aquisitae sunt, in omnibus suis juribus etiam eatenus manuteneantur; quod respectu hucdum perceptorum proventuum, tales regulari, aut earundem proventus devalvari integrum non sit, ut occasione ultroneae Collationissimilium Postae Stationum Clausula in Officii Decretis: quod scilicet hae duntaxat jure personali, adeoque absque venditionis et haereditatis Jure conferantur, emaneat, atque Regalia pretia hucdum penes Similes Postae Stationes defixa retineantur." Mintha épen ezen per lebegett volna nz udv. Cancellaria előtt, oly tüzetesen foglalkozik az itt felmerült kérdésekkel, s mintha a fiscust czáfolná, oly világosan mondja : Valótlan, hogy a megerősítés mellett megtett postákkal csak személyes jog adatott; valótlan, hogy az örökösödési jog kizárta lelt; valótlan, hogy a vevő nem adhatta el ezen tulajdonát; valótlan, hogy akár az állag tulajdona, akár a magántulajdon jövedelmei az állam által megsérthetök és csonkithatók lettek volna. Mindenki, ki elolvassa ezen intézményt, a közhatalom fontos nyilatkozatának fogja azt tekinteni, s meg győződni, miként távol volt a hazai közhatalom attól, hogy egyoldalú intézkedéseivel és kétes értelmű szószövésekkel kobozza el a tulajdont, vagy hamisitsa meg a kötés törhetlen erejét. A discussio eredménye — bármely oldalról tekintessék a kérdés — mindig csak az leend, miként az elbírálás elemei a kétoldalú üzlet magánjogi természetében, az elintézés szabályai pedig, kizárólag a magánjogban találtatnak fel. A magánjog létesité a viszonyt. A magánjog intézi el az ebből és eziránt felmerülő jogkérdéseket. A discussio visszavezet az eredeti alapelemekre, a viszonynak mint jogi ügynek inhaerens természetére, ez pedig szerződés lévén, csak a törvényt ismerheti el, s ezt követeli elintézési szabályul, mi természeténél fogva kizárja az egyoldalú kormányrendeletet. Viszonválaszában tagadja a cs. kir. pénzügyi ügyészség, hogy a posta eladatott volna, és e kérdést rögtönzi : ,,Kérdés már most: Mi volt voltaképen az adás-vevés tárgya? Kétségkívül semmi egyéb, mint Damián Márton aradi háza fundus instructussal s azon joggal együtt, hogy a posta ellátását, Ő Felsége által jóváhagyott feltételek és az e részben fenálló törvényszabályok megtartása mellett mindaddig gyakorolhassa, mig a postakincstár jónak nem látja, a postakezelést a meghatározott 6000frtnyi rendes ár kifizetése mellett ismét beváltani." Ellenveti az ügyészség, miként e per nem is tartozik a polgári törvényszékek fóruma elé, annál inkább, minthogy G-raf József az 1816. apr. 1-én kötött szerződés 4-ik pontjában minden szabályrendeletek pontos és igaz megtartására kötelezi magát, és mindenben a kir. helytartó-