Törvényszéki csarnok, 1865 (7. évfolyam, 1-101. szám)

1865 / 67. szám

2bO tübbé: íi törvényt alkalniazzák-e Ítéleteikben? melynek | mindenkire kötelezőnek kellene lenni, — vagy kövessék | a legfőbb birói hatóságnak döntvény erejével biró, de amattól lényegileg eltérő határozatát? mi mindenesetre zavart idézhetne elő. 4-szer. A személyi jog és küz erkölcsiség érdekéből. — Már többször említett törvényeink, a becsületsértést, a polgári vétkekhez sorozván, mi az ügynek — a köztörvényi uton, megbízott képviselő, koránt sem azonban — mint az osztrák törvényeknél — bünfe nyitő eljárás általi megtoroltatását feltételezi, — a törvényeket alkotta fejedelem és országyülés, midőn az 1723. 57. t cz. cz 3. §-ában e szavakkal „sine expensis" az e nemű költségeket megszüntette, igen bölcsen és előrelátólag cselekedett, hogy a büntetési dij '/3-át a sértett félnek rendelte kiadatni. — Nem pedig azért, hogy ezen csekélv dij, a megsértett polgári becsületet visszaállitandja, hanem az okon, hogy a panaszló, s netalán szegény félnek alkalom nyújtassák saját erejének megfeszítése nélkül, magának erkölcsi orvoslást szerezni. — Kétséget nem szenved, mikép a polgári keresetet tárgyazó, és rendes perutra tartozó becstelenitési kereseteknél, a sértett félnek képviselőre van szüksége, kit — mert ennek dijai itéletileg meg nem alapittatnak, a dolog természeténél fogva díjaznia kell. — A meghatalmazott munkadija és kiadásai fedeztetnek a birság l/3-áibó\, a nélkül; hogy a panaszlónak szüksége volna, a pereskedés által saját vagyonát fogyasztani, s ez által neki az erkölcsi elégtétel útja nyitva áll. De ha a megsértett féltől még ezen csekély birsági dij is megvonatik, a pernél felmerült költségei meg nem Ítéltetnek, a megtorlás iránti keresetével pedig csakis hosszadalmas polgári peruton boldogulhat: ugy a büntetés terhét — főként a 20 frtos dijaknál —inkább érzi a sértett fél, mint a legnagyobb részben roszakaratu sértő, mennyiben erkölcsi sérelme még megtéritetlen költségekkel is tetéztetik,— miáltal igen gyakorta azon okozat idéztetnék elő, hogy a becsületes de szegény fél inkább eltűrné a jogtalan méltatlanságot, mintsem saját kárával, s nem ritkán t-temes költségekkel pereskedjék, — mely által, hogy nyílt alkalom nyújtatnék egyes epéskedő embereknek arra, hogy nemtelen bosszujokat megtorlás nélkül önthessék ki embertársaik irányában, és pedig a közerkölcsiség tetemes romlásával, önként következik. — Ezen méltányosság főként figyelembe veendő az 1864. évi pünkösd hó 1-én 8057. sz. a. kelt magas udv. rendelet kibocsájtása előtt indított kereseteknél, hova a jelen ügy is sorozandó, melyeknél tetemes összegek adattak ki a felhasznált bélyegekre. Jelen igénytelen értekezés által ki lévén már mutatva, mikép a becsületsértési kereseteknél, mily lényegileg eltérő nézetek és intézkedések uralkodnak, igen óhajtandó, hogy a várva várt alkotmányos codificatio alkalmával, a legszentebb kincs, a polgári becsület, határozott és fére nem magyarázható törvények által biztosíttassák, s ezen törvények az elfogadott általános jogi egyenlőséggel öszhangzatba ho/assanak, — addigis azonban a fenálló törvények szigorúan tartassanak meg. Kiss Z s i g m o n d.*) Észrevételek a Formágyi Jüttncr s Vida közti ügyköz Alperesi képviselőtől. (Folytatás). De menjünk tovább, s vizsgáljuk meg egyenként az okokat, melyeknél fogva a kir. tábla a peres végrendele*) Ügy ved Saen^csch. tet erkölcsi kényszer által kicsikartunk tartotta,— s látni fogjuk, hogy annak ítélete helytelen hozzávetésekre s mende-mondákra van fektetve. 1) Azon körülményből véli a kir. tábla az állítólagos erkölcsi kényszert kimagyarázhatni, hogy a bárgyúság iránt benyújtott C. a. folyamodás épen azelőtt három, nappal adatott be, midőn a peres végrendelet, keletkezett; — továbbá, hogy a tanuk az ör; khagyót J. alatti végrendelkezése idejéről igen elgyengült lelki állapotúnak állítják. Mindez azonban csak puszta ráfogás, mely nemcsak hogy a végrendeleti tanuk vallomásával nyíltan megezáfoltatott, hanem másrészt meg sem foghatni, hogy midőn a kir. tábla Ítéletében egy f e 1 ő 1 a k á b a ságo t, m í n t be nem bizonyítottat határozottan elveti, miként lehetett ugyanakkor másfelől ugyanazon ítéletben a bárgyúvá nyilvánítás iránt benyújtott C. a. folyamodásra, melyet a priori bármely ép eszű ember ellen is be lehetett volna nyújtani, még csak hivatkozni is? Miként lehetett továbbá ugyanazon ítéletben az örökhagyónak állítólagos elgyengült lelki állapotát csak fel is említeni ? főkép akkor, midőn az osztr. ptk. 5GG. §-a csakis a bebizonyított dühöngés, őrültség, részegség és kábaság állapotában alkotott végrendeleteket tartja érvényteleneknek, — ellenben holmi névvel sem nevezhető elgyengült lelki állapotról emlitést sem tesz. Sőt a kir. it. táblának a C. a. kérvényre s az állítólagos elgyengült lelki állapotra való hivatkozása mégoly következetlenséget is foglal magában, mely szerint az a bárgyusági érvet egyik ajtón nyíltan kiveti, a másikon pedig holmi névtelen elgyengült lelki állapot örve alatt szépen becsúsztatja, — mi pedig birói ítélethez nem férhető ingadozást és határozatlanságot foglal magában. — Miért is ezen helytelen hivatkozása az állítólagos erkölcsi kényszert nem támogathatja. 2) Azt mondja a kir. tábla indokaiban, miszerint alperes részéről az sincs bebizonyítva, hogy Amtman József a peres végrendelet szerkesztésére s a tanuk hívására az örökhagyó által önként megbízva lett volna.— Ennek bebizonyítására nem is volt szükség, mert ezt az osztr. ptkonyvnek egyetlen §-a sem rendeli; —• annak 579. §-a mindössze is csak annyit kiván: „hogy a végrendeletet, melyet az örök hagyó más által Íratott le, sajátkezüleg i r j a alá," — továbbá, hogy: „azon iratot három képes tanú előtt, kik közül legalább kettőnek együtt kell 1 e n ni, s a j a t v é grendeletéül elismerje," — végre, hogy: „ezen tanuk is magukat az okiratra, mint végrendeleti tanuk, aláirják." Mindez pedig az J. a. végrendelet alkotásakor megtörtént. Aztán hova is vezetne az, ha minden egyes esetben még a végrendeletet készítő s a tanuhivó egyénnek ebbdli megbízatását is kellene igazolni? Oda, hogy minden egyes végrendelet mellé, nehogy az e miatt később érvénytelenitessék, egyszersmind a végrendeletet készítő s a tanuhivó egyénnek megbízatását is külön oda kellene mellékelni, — mit pedig alig hiszem, hogy a főmltgu cifcria valaha kívánt volna. Egyébiránt a jelen esetben még e részben sincs hiány, mert a három együttes végrendeleti tanú egvbehangzó | vallomásai által be van bizonyítva, hogy az örökhagyó, ! midőn Amtman József és a tanuk ho 1859. jun. 30-án j bementek, mind Amtmant, mind őket szívélyesen fogadta, Í tőlük egyről másról barátságosan kérdezősködött, annak1 utána pedig mindnyáját az asztalhoz leültette, a már