Törvényszéki csarnok, 1862 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1862 / 4. szám

Pest, kedd 1862. január 14 4. szám. Negyedik évfolyam. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK, TARTALOM: Jogkérdés. — Csődjogeset. — Kúriai ítéletek: magán és bűnügyekben. - Hivatalos tudnivalók Jog-kérdés. Az ideiglenes törvényk. (or. bírói ért.) szabályzat 21. és 156. $§. tartalma iránt. Hogy a hiányos vagy kétes értelmű törvények az igazságszolgáltatást ingadozóvá teszik, és ez okból a perlekedők jogait veszélyeztetik, azon aligha fog valaki kételkedni. De azon sem, mikép nem létez oly tökéletes törvénycodex — legyen az bár alegnevezetesb és leggyakoroltabb jogtudósok észszüleménye — melynek egyes rendeletei hiányosak, vagy kétértelműek nem volnának, vagy legalább olyanokul a birák és ügyvédek által ne tekintethetnének. Ilyetén törvényeknek a törvényhozó szándékának megfelelő alkalmazása nem könnyű feladat; a tapasztalás azonban tanúsítja, hogy hasonló törvényeknek az igazságszolgáltatás teremén kivüli értelmezgetése, és a különböző nézetek összehasonlítása sokszor czélra vezetett. Ilynemű reménytől kecsegtetve, és Okröss Bálint „A magyar polgári magánjog" czimű munkája, nevezetesen annak az elévülésre vonatkozó része által figyelmeztetve lévén arra, hogy nevezett szerző nézete az or. bírói értekezlet szabályelvei 21. és 156. §§ ai értelmezésére nézve, némely törvénytudóknak magánkörökben nyilvánult nézeteivel, ugy minta magaméval is meg nem egyez, nem tartottam érdektelennek azon jogkérdést: váljon az idézett két § tartalma által az osztrák polg. törvkönyvnek az elévülésnek és elbirtoklásnak mind időtartamára, mind pedig félbeszakasztási módjára vonatkozó rendeletei fentartattak-e, vagysem, a birák és ügyvédek figyelmébe ajánlani. Es erre nézve saját nézeteimet is a szakértő közönséggel közölni kivántam. Érintett szerzó, a ki a magyar magánjogot az or. bírói értekezlet elfogadott munkálata alapján szerkesztette, a fentebbi kérdést tagadólag oldotta meg, munkájába az elévülésnek időtartamára és félbeszakasztási módjára nézve a magyar magánjogi szabályokat, mint jelenleg érvényeseket vévén fel. Nézetem szerint azonban az imént érintett magyar magániogi szabályok a telekkönyv tárgyát képező jogokra nézve a fentidézett 21. és 156. §§. által hatálytalanokká tétettek, és azok helyett a osztr. polg. tkönyv illető rendeletei léptettek hatályba. Ugyanis a 21. § fenntarja az oszt. polg. törvkönyv mindazon rendeleteit, melyek a telekkönyvi rendeletekkel kapcsolatban állván, a telekkönyvek tárgyát képező valamely dolog (jog) szerzése, vagy elidegenítése módjait meghatározzák; a 156. §. pedig fentartja az oszt. p. t. k. mindazon rendeleteit, melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybeíüggésben állanak, és valamely telekkönyvi jog megszerzésére, vagy elenyésztésére alapul szolgálnak. Igaz ugyan, hogy az elbirtoklás rendszerint jogszerű czimet és szerzésmódot, t. i. általadást önmaga is feltételez, mint az is, hogy az elbirtoklás az oszt. p. t. könyvben nem a szerzés, hanem jogelenyésztés módjai között fordul elő, és e miatt első tekintetre nem tűnik fel, mint különös szerzés mód. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy az általadó nem tulajdonos, — milyent az elbirtoklás feltételez, — csak birtokjogot, nem pedig tulajdonjogot ruházhat másra, hogy tehát az elbirtoklás az általadéban hiányzott kelléket, t. i. a tulajdonjog meglétét kipótolja, akkor az elbirtoklást nem lehet máskép, mint egyikét a szerzésmódoknak tekinteni, és reá a 21. § rendeletét alkalmazni kelletik. Tegyük azonban fel, hogy az elbirtoklást különös szerzésmódnak nem lehet tekinteni, mégis bizonyos az, hogy azt a jogok elenyésztése módjának tekinteni, és a 156. § rendeletei alá subsummálni kell, mert az elbirtoklás magában foglalván az elévülést, másnak jogát a birtokos irányában elenyészteti. Azon törvények tehát, melyek az elévüléshez megkívántató kellékeket, és azon feltételeket meghatározzák, melyeknek beálltával az elévülést valamely jog elenyésztésére, az elbirtoklást pedig valamely jog megszerzésére alkalmasnak tekinteni nem lehet, a jogok szerzésére és elenyésztésére alapul szolgálnak, miből a 156. § világos tartalma szerint következik, hogy a telekkönyvi jogok elévülésének s elbirtoklásának időtartamára, és félbeszakasztási módjára vonatkozó oszt. polg. törvények hatályukban megtartattak. Támogatja ezen nézetet az 1855. decz. 15-ki hatályban hagyott telekkönyvi rendelet 150. §-a is, mely szerint valamely telekkönyvi bekeblezés által sértett félnek a sérelmes bejegyezvény ellen intézendő kereset megindítására három évi határidő tüzetett ki; mert az imént idézett 150 ik §. az oszt. p. t. k. 1467. §-ánák rendeletével tökéletes összehangzásban áll, a törvényhozóról pedig feltenni nem lehet, hogy ha az elévülésnek időtartamára vonatkozó magyar magánjogi szabályokat hatályukba léptetni akarta volna, a telekkönyvi rendeletnek 150 ik § át mint amazokkal ellentétben állót, módosittatlanul hagyta volna. A tisztelt szerző azon nézete, mely szerint az adománynak tárgyát képezett, és egyéb javak között a magyar magánjog szerint fennállott különbségnél fogva, különböző elévülési időtartamot állított fel, mind a fentebbieknél, mind pedig azon oknál fogva, mert az eféle különbség megszűnt, szinte nem igazolható. Kívánatosnak tartom egyébkint, e téren ellenkező nézetekkel találkozhatni. M i h a j 1 o v i c s Miklós. 4