Törvényszéki csarnok, 1862 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1862 / 34. szám

Pest, péntek 1863. május. 2, 34. szám. Negyedik évfolyam. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK, JQp Szerkesztői szállás : Belváros, aldunnsor 7. sz. f^J Nézetek az idelgl. törv. szabályoknak az öröklés körüli eljárásra vonatkozó Xll-ik fejezete iránt. Mihajlovics Miklós úrtól. Mellőzve az ideigl. töiv. szab. öröklés körüli rendeléseinek egyéb más alkalommal előtüutetendő biányait, jelen nézeteimmel csak a 170. §. rendeletére szorítkozom. E §-nak azon rendeletéből, miszerint a 165. 166. §§. eseteiben a per útjára utasított felek „íe 1 j ogos i 11 a t n a k" a szolgabíró, vagy árvaszék pedig csak „törekedni t a r t o z i k", hogy a fenforgó vitály az 1836. 14. és 1840. 13. t. czikk szabta sommás eljárás utján lehető rövid idő alatt kiegyenlittessék, nem következik, hogy a rendes per ut kivan zárva, hogy tudniillik a perutra utasított fél, mellőzve a sommás eljárást, keresetét rendes per uton meg nem indíthatja; mert a felek jogosítva, nem pedig köteleztetve vannak a sommás utoni perlekedésre, a szolgabíró, vagy árvaszék pedig csak ott, hol gyámság vagy gondnokság alattiak jogai forognak fenn, s csakis javaslólag szerepelhet, és pedig nem mint biró, hanem csak mint gyámhatóság. Ellenben ugyanazon 170. §. ezen szavaiból, „azon félnek:a ki e? °'járásban — t. i. a sommásban — vesztes lenne vagy a pert a kitűzött határidőre meg nem indítaná, csak a telekkönyvi előjegyzés biztositéka marad fenn," igen is következik, hogy ha a fenforgó vitály az 1836. 14. t. cz. szerinti sommás eljárás utján döntetett el, a vesztes félnek nem lehet többé rendes peruton perlekedni, sőt a sommás uton hozott ítélet ellen felebbvitelnek sincs helye. Hogy a 170. § t csak ugy lehet értelmezni, kitetszik a 172. §. rendeletéből is, mely szerint a választott bíróság a hozandó ítélet egyik példányát a telekkönyvi hatósághoz a telekkönyvi átirás eszközlése végett — tehát hivatalból — átlenni tartozik, mit azon esetben, ha a vesztes félnek a rendes perut, vagy a felebbvitel megengedve volna, nem kellene, sőt nem lehetne tennie. Már most, ha ily értelme van az idézett 170. §-nak, nem kerülheti el figyelmünket azon anomália, miszerint az 1836. 14. t. cz. 12. §-a a 170. §. által lényeges változást szenvedvén, a sommás eljárásban vesztes félnek minden más jogorvoslat és a rendes utoni perlekedhetés kizárásával csak a telekkönyvi előjegyzés biztositéka marad fenn, míg ellenben a rendes peruton vesztes félnek nem az előjegyzés, hanem a törvényszerű felebbvitel engedtetik meg. De tegyük fel, hogy ilyetén anomália a törvényhozó szándékában nem állott, és hogy az csupán a 170. § szerkesztésének, az az a véletlenül becsúszott „csak" szócskának tulajdonitható; tegyük tehát fel, hogy az 1836. 14 t- cz. 12. §. az ideigl. törv. szab. 170. §-a által semmi változást nem szenvedett, hanem a sommás uton vesztes félnek a rendes peruton felül még a telekkönyvi előjegyzés biztositéka is megengedtetett, mely utóbbi a rendes peruton igazolható leendene. Ámde ily esetben mit tartsunk az ilyetén előjegyzésről (praenotatióról)? Az egyidejűleg hatályban lévő törvényeknek nem lehet, nem szabad olyanoknak lenni, hogy — az általános jogszabályok tói i kivételeket ide nem értve — egymással ellentétben álljanak, és egymást paralysálják. Ily egymással ellentétben álló törvényeknek tekintem én az érvényben lévő 1855. decz. 15 -i telekkönyvi rendeletet, és az ideigl. tör. szab. 170 §-ának azon szabályát, mely szerint a sommás eljárásban vesztes félnek az előjegyzés biztositéka fenmarad. Ugyanis a telekkönyvi rendelet 68. §-ának világos tartalma szerint az előjegyzés csak oly okirat alapján történhetik, mely által a bejegyzendő jog valamely ingatlan vagyonra megengedtetik, vagy odaitéitetik; továbbá a 63. §. szerint csak oly jogok — és pedig a 62. §. szerint pontosan megjelölve — jegyeztethetnek elő, melyek törvényes fogalmuknál fogva dologbani jogok, vagy melyek személyes, az az dologhozi jogok ugyan, de bejegyzés által a dologbani jognak a törvény által meghatározott minőségét nyerhetik. Hogy az ideigl. tör. szab. 170. § ában érintett előjegyzés mint a telekkönyvi rendeletben tárgyalt előjegyzéstől különböző természetű, csak kivételképen, a telekkönyvi rendeletben előirt megkívántatóságok mellőztével megengedtetett volna, az sehonnan sem kulcsolható. Ha tehát a 170. §-beli előjegyzés a telekkönyvi rendelet szabályai alá esik, ugy nem lehet azon kételkedni, miszerint ahhoz, ugy mint más előjegyzéshez, mint conditio sine qua non 1-ör a 68. §-ban körülirt okirat, és 2-or ugyanott, és a 63. §-ban emiitett tárgy, az az dologbani jog mulhatlanul szükségeltetik. Ezen két főkellék hiányzik a 170. §-beli előjegyzésnél. Ugyanis a végrendelet nélküli örökösödési esetben a tel. könyvi rend. 68. §. által megkívánt okiratról szó sem lehet, mert a pervesztett félnek engedtetvén meg az előjegyzés, az illető ítéletet ilynemű okiratnak tekinteni nem lehet, mivel az által a pervesztett félnek semmi jog oda nem Ítéltetik; végrendelet melleti örökösödés eseteiben pedig a pervesztett fél épen azon jogot, melyet a végrendelet alapján igénybe vesz, az Ítélet által elveszti, s így ez esetben sem a végrendelet, sem az Ítélet oly okiratnak nem tekinthető, melynek alapján az előjegyzést megengedni lehetne. A második főkelléket, t. i. a dologbani jogot illetőleg noha az örökösödési jog is a dologbani jogok közé tartozik, mert minden harmadik, például a hagyaték vevője ellen érvényesíthető, ugyan az a fenálló telekkönyvi rendeletek szerint még sem lehet tárgya a bekebelezésnek, mert a hagyaték, az az, az örökhaygó 84