Törvényszéki csarnok, 1860 (2. évfolyam, 1-99. szám)

1860 / 22. szám

ménye, hanem oly inü volt, melyen törvényhozóink évti­zedek óta folytonosan ernyedhetlen kitartással dolgoztak, mely mii tehát 48-ban csak befejeztetett, de nem akkor teremtetett. — Bármit mondjanak is a hazánk jogállapo­tával ismeretlen elleneink, a volt jobbágy birtoknak föl­szabadítása s nemcsak a törvényhozásból, de jóformán minden közügyekből annyi századokon keresztül kizárva volt népnek egyenjogositása oly tette volt a magyar ki­váltságos osztálynak, mely a történelem könyvében arany betűkkel volna följegyzendő, s azon osztálynak emlékét Örök időkre áldottá tette. De hiszen száraz ismertetést kellene adnunk, okosko­dások, vagy érzelgés helyett. Térjünk tehát a tárgyra vissza. Az 1832 6 : XII. tcz. életbelépte után számos arány­perek kezdettek; — tagosítással ugyan ritkán kapcsolva, de voltak ez utóbbira is több követésre méltó példák; s miután az 1840. országgyűlésen, a 30. s 31. tcz. által az 1832/6. törvénynek az összesítés és tagosítás iránti ren­delkezései , a szabad Jász-Kun és Hajdu-kerületekre is ki­terjesztettek, ismét átalánosabb lőn a törekvés a zavart birtokviszonyoknak rendezése után, annyival inkább, mert ekkor már a mezei gazdászat és ipar emelkedése, s igy a hitelnek mindinkább előtérbe nyomuló szükséges volta, ezen hitel akkor még nálunk majdnem egyedül lehetséges alapjának, a földbirtoknak, minden törvényengedte módoni tisztába hozatalát csaknem égető szükséggé tette. Ugyan ezen országgyűlés 7. tczikkében az iránt is intézkedett, hogy a közbirtokosok az úrbéri rendezés tekintetből szük­ségessé vált uri törvényszéknek költségeit birtokuk ará­nyában viseljék, kivétetvén e teher alól természetesen azon közbirtokosok, kiknek urbériségeik nincsenek. Itt azonban ismét legnevezetesebb volt a 14. §., mely szerint ott, hol az arány megállapítva nincs, és azt a közbirtoko­sok valamelyike nem is kéri, ellenben a jobbágyok na­gyobb része az úrbéri rendezést s összesítést sürgeti, az arányositási per a megye tiszti ügyészének felperessége alatt rendeltetett folyamba tétetni s bevégeztetni. Itt is­mét egy uj factort vett föl a törvényhozás, t. i. az úr­béri rendezést és összesitést kivánó nagyobb részét a volt jobbágyoknak, kiknek saját jobbvoltuk iránti föllépésük egyszersmind a volt füldesurak birtok-arányának tettleges megállapítására is döntő befolyással birt. Ez irányban ugyan már az 183 % : X. tcz, 6. s a XII. tcz. 4. §-a is tar­talmaz intézkedést, de nem a felek, hanem inkább a ható­ságok s a volt földesuraknak arányosittatni kivánó töre­déke irányában kényszerítőt, miért is az 1840. évi érin­tett tcz. rendelkezése igenis lényegesen segité elő a bir­tokrendezés ügyét. Az eddig lehető rövidséggel s igy csak is főbb voná­saikban előadottakból áll az, mit törvényhozásunk a bir­tokrendezés — különösen az arány megállapítására néz­ve 1848. előtt tett. S ezekhez képest tudjuk, hogy az arány kulcsa, mely alapokon volt megállapítandó; hogy a birtokrendezés átalában két bíróságnak, u. m. arány megállapítására nézve az alispánnak; az úrbéri rendezést illetőleg pedig az uri törvényszéknek hatósága alá tarto­zott, stb. Mi pedig az arányositási pernek menetét illeti, az rö­viden ebből állott.— Folyamba tétetvén a per, az alispáni bíróság a felperes kértére bizonyos határnapot tűzött ki a hely színére, melyen először is az arányper költségeinek mikénti fedezése került szőnyegre s ha ennek módja fűlött a felek meg nem egyeztek, a királyi haszonvételek jöve­delmei — mint a per költségeire legczélszerübben fordí­tandók , bírói zár alá vétettek. Ezután a határ megjárat­ván, a működő mérnök munkálatába bevezettetett s ennek megtörténtével a bíróság a connumeratióhoz fogott, mint a házhelyek összeírása neveztetett. Ezzel a helyszíni tárgyalás egyelőre befejeztetvén, maga a per folytattatott, t. i. szokott módon élőadattak a feleknek kívánságaik, észrevételeik s bizonyítékaik arra nézve, váljon a régi házhelyek száma, vagy a leszármazás, vagy a regálék jö­vedelmeibőli részesülés, vagy a közterhekbeni részvét aránya vétethetnek-e az arány kulcsául ? — Ezen vitatás befejeztetvén, e kérdésre nézve Ítélet hozatott, s mennyi­ben ezen módok egyike sem volt az ítélet szerint alkal­mazható , kinek-kinek összes birtoka állapíttatott meg aránykulcsul, s a mérnök minden közbiztokos összes bir­tokának fölmérésére utasíttatott. Az arányper megállapí­tása után tárgyaltattak s megítéltettek a mellékes igények s kiváltatok, például, hogy szerződések , adásvevések, zá­logok, osztálylevelek stb. értelmében egyik vagy másik közbirtokos tulajdonának kihasitásánál, az átalános kulcs­tól igy vagy ugy kell eltérni stb. — megtörtént a dülük osztályozása, s azután következett a végrehajtás. (Folyt, következik.) Legfelsőbb- törvényszéki döntvény. A z 1858. f e b r. 16-án s az 1859. j u 1. I8-á n kelt igazság­ügyi miniszteri rendele teleli ez (b i r. tla pl 858. 23. é s 1859. 130. sz.hoz) Jegyzői irományon vagy ahhoz, hason erejű okiraton alapuló igé­nyek, melyeknek összege valamint járása, az illető okmányon kívül esö ténykörülménytől függ, rendszerint fizetési megha­gyás tárgyát nem képezhetik. B. Bálint mint a kiskorú V. árvák gyámja 1856. oct. 24. kelt szerződvénynyel 25,000 pftot ausztriai bank­jegyekben 6 % kamatra, s három esztendőre oly kikötés­sel kölcsönzött C. Jánosnak, miszerint a kölcsön összeg l^sonló nemű bankjegyekben fizettessék vissza; s ^Rnthogy a szerződési napon a bankjegyek folyama az „Qbservatore Triestino" szerint 7% volt jegyezve az árfo­lyam a tőkére s kamatra nézve olyképen fog a visszafize­téskor felszámitatni s kiegyenlítetni, hogy a kölcsönző a kölcsön által se kedvezményben ne részesüljön, se hát­rányba ne essék. — Az okmány telekkönyvileg bejegyez­tetett. C. János a kamatokat pontosan fizetni elmulasztván, s a tőke ezáltal lejártnak tekintendő lévén B. Bálint az 1859. jul. 18. s illetőleg 1858. febr. 16-án kelt min. rend. értelmében alperes ellen a tőke összegre, a hátralévő ka­matra s a bankjegyek árfolyamára nézve, a mennyiben 7%-et meghalad, fizetési meghagyást kért. A fiumei cs. kir. mtszék 1859. oct. 7. kelt vég­zésével a fizetési meghagyást a tőkére, kamatra s perkölt­ségekre nézve megadta, a folyam különbözetre nézve azonban felperest kérelmével, mint a mely a fenálló törvények szerint meg nem engedhető, elmozdította. Felperes ezen végzés által terhelve érezvén magát, azt felebbezé, mert nézete szerint az 1856. febr. 7. kelt császári rendelet (btl. 21. sz.) mely érezpénzbeni kötött kölcsonökről szól, ez esetre is alkalmazandó, minthogy az idézett császári rendelet 9. §-a kérelmét támogatja s mert alperesre kellett volna ezen meghagyás ellen netalán kifo­gását tenni

Next

/
Thumbnails
Contents