Törvényszéki csarnok, 1860 (2. évfolyam, 1-99. szám)

1860 / 10. szám

38 Zalamegyében a rögtön bíráskodás 1850. év óta fenáll, és mégis látjuk, hogy az utóbbi időben, még nők is rablásra vetemedtek, jeléül annak, hogy a halálbüntetés visszarettentésül nem szolgál. Ha a rögtönbirósági eseteink számát és lefolyását tekintjük, tapasztaljuk, hogy a halálos büntetés csak a tettes megsemmisitésére szolgál, de sem akkor nem hat rettentőleg, mikor az végrehajtatikj sem későbbre nincs azon hatása, melyet annak a törvény tulajdonitani kiván. A ki rögtönbirósági Ítélet végrehajtásán jelen volt, az tapasztalhatta, hogy a bűntett miatt elitélt bűnösnek kikisértetésekor számosabb kísérete van, mint ha egy históriai nevezetesség vitetik örök nyughelyére. Ha a kísérőket vizsgáltuk, tapasztalhattuk, hogy azok közt fiatal gyermekek, serdülő korú mindkét nembeli személyek, közép és aggodt korbeliek, a nép minden osztályaiból léteztek. — Ezek arczán hiába keressük a félelem és rettegés kifejezéseit, az egész tömeg zajongás, lárma és élczeskedő beszédek közt ér ki a vesztőhelyre, az egészet egy mulatságos spectaculumnak tartva, és ha az elitélt valamely nagyszerű gonosz tett miatt Ítéltetett el, de büntetését bátor lélekkel kiállotta, többnyire azt mondják róla : derék, bátor ember volt, kár érte! — Ha pedig valamely garasos rablásnak lett áldozata, akkor a törvény túlságos szigora, és a birák lelketlensége fölött halhatni kifakadásokat, de ezen kifakadások nem a félelem és rettegés, hanem a részvét, megvetés és gyűlölet nyilatkozványai. Pedig a tapasztalat azt tanitja, hogy a mitől rettegünk, azt kerülni szoktuk, igy például a cholera idejében hasztalanul keresünk a beteg ágya körül, vagy a kocsira tett halott után nagyobb csoportozatot; sokszor láthattuk, hogy népszerű emberek kiséret nélkül vitettek örök nyughelyükre. Miért? mert bizonyos félelem, bizonyos rettegés foglalja el idegeinket, mi által önkénytelenül is viszszavonulunk. Ezen állapot a halálos büntetés végrehajtásánál is épen igy lenne tapasztalható, há népünk elég nevelt volna, vagy ha a halálbüntetés a nép lelkületére kellő félelmet avagy rettegést okozna. A. közvetlen hatás tehát mindenkor az Ítélet végrehajtásánál lévén megbírálandó, az életből merített fentebbi tapasztalás után mondhatjuk, hogy a halálos büntetésnek közvetlen visszarettentő hatása nincs. A mi a közvetett hatást illeti, azt ugy mondhatnánk elértnek, ha tapasztalnék, mikép rögtönbirósági eseteink gyérülnek, vagy legalább az ily tettek azok személyére szorítkoznának, kiknek erkölcstelen múltja, csavargó életmódja, és dologtalansága a végső romlottságot eléggé indokolják. — Azonban mit tapasztalunk? például szolgáljanak Zala- és Baranyám egyék. Itt a rögtön bíráskodás mint emiitettük már 1850. év óta fönáll, és mégis a 4 téli hónapok, u. m. november, december, január, február rendesen meghozzák áldozataikat , mert ezen idő foiyam alatt, még alig mult el egy is, hogy 2. 3. statárium nem tartatott volna. — Ha pedig vizsgáljuk, hogy kik azon szerencsétlenek, kik a törvény szigorától vissza nem rettennek; tapasztalni fogjuk, mikép kivévén azon 3—4 rabló-társaságot, melyek egy ideig Zala-, Somogy-, Baranyamegyékben közfélelmet okoztak, legtöbb esetben szolgák, és birtokos foldmivesek gyermekei, kik ezen tettekre vetemedtek, ha pedig erkölcsi viseletüket tekintjük, rendesen azt találjuk, hogy előbb feddhetlen életfolyammal bírván, alig volt eset, hogy valaha büntetve lettek volna. Ebből kettőt tanulhatni, 1-ör hogy a halálos büntetésnek közvetett elrettentő hatása sincs, mert különben ugyanazon tettek, ugyanazon időtájban évenkint nem ismételtetnének; 2-or, hogy nem az erkölcsi romlottság kizárólagos s egyedüli szülő oka a halállal sújtott rablási bűntetteknek, hanem az elhanyagolt nevelés, a butaság, a törvény nem tudása, és gyakran a szeszes italokkal fölingerült kedély állapot. — Azért neveljük a népet, és módositsuk a statarialis törvényeket a nép nevelési fokozatához. A népnevelésről irni nem kívánok; a törvény módosítása körül azonban következők volnának nézeteim : Rögtönbirósági eljárás alá jelenleg a gyújtogatás, a rabló-gyilkosság, és rablás bűntettei tartoznak. A gyujtogatásra a btk. 167. §. a), a rabló-gyilkosságra pedig a 135. §. b) és 13G. §§. szerint rendes uton is halálos büntetés lévén kiszabandó, mindaddig mig a halálos büntetés meg nem szüntetik, fölöslegesnek tartom szót emelni arról, hogy ezekre a rögtönbiróság ki ne terjesztessék, mert végtére is egyre megyén, akár rendes uton, akár rögtönbiróság utján Ítéltessék valaki halálra. Ámbár a bebizonyítás szigorú kellékei által eszközlütt jogbiztonság tekintetéből itten is nem csekély különbség forog fenn, a rendes s rögtön bíráskodás eljárási különbségei folytán. Mivel azonban a rablásra törvénykönyvünkben időleges büntetés van szabva, és ezen időleges büntetés is a bűntett nagysága által fokoztatik, szükséges szemügyre venni azon eredményt, melyet a rögtönbiróság eddigi fenállása maga után vont, és szükséges megvizsgálni, hogy azon okok léteznek-e, melyek a rögtönbiróságok fólállitását szükségessé teszik. Mivel 10 éviexperimentatio azon eredményt, hogy a rablást megszüntettük volna, meg nem hozta, mivel a halálbüntetés visszarettentésül sem szolgál, végre mivel a b. perdt. 397. §. szerint a rögtönbiróság elrendelésére csak akkor van ok, ha az ez alá tartozó büntettek szokatlanul elharapództak, azt pedig ha egy megye területén évenként 4—5. rablás elkövettetik, szokatlan elharapódzásnak tekinteni nem lehet, azon véleményben vagyok, hogy a rögtönbirósági eljárás a rablást illetőleg meg volna szüntetendő. Ha ez nem történhetnék, ugy ezt egyedül azon esetekre kellene szorítani, melyekben a rablás, valóságos csavargók , gonosztevők, és rablók által gyakoroltatik, mert oly esetekben az illetők erkölcsi romlottsága kétségtelen lévén, az államnak érdekében állhat, hogy az illetők rögtön megsemmisíttessenek. De a hol egy butaságában eltévedt, vagy szeszes italok által föl ingerült, különben egész életében becsületes ember vetemedik ily bűntettre, ott kár a rendes büntető eljárásban előirt büntetéstől eltérni, mert akkor megszűnt a büntetés javitó oldala, és annak egyedül csak boszuló súlya mutatkozik. Végre pedig talán nem is igen igazságos azon törvény, mely egy eltántorodottat, ki 5 garast, vagy 1 ftot, vagy egy pár csizmát rabolt el, épen ugy bünteti halállal, mint azt, ki fegyveres kézzel, valakit halálra kínozva, minden értékétől megfosztott. Mért ha van ezen tettekben a gonosz akaratnak fokozata, ugy az arra szabott büntetésnek is a gonosz akarat fokozatához kellene méretni, a mint hogy rendes uton azon fokozat az enyhitő és súlyosító körülmények figyelembevételévei meg is tartathatik. Szerintem tehát a b. perdt. 410. §. következőkép volna módosítandó. „Ha a vádlott a rögtönbiróság által a rabló-gyilkos-