Törvényszéki csarnok, 1860 (2. évfolyam, 1-99. szám)

1860 / 6. szám

22 len volna a váltó értékét két helyen készen tartani. — E nézetben szinte tévedést látunk. Először is a gyakorlati életben igen ritkán történik, hogy a telepitő a telepest a váltóösszegnek valóságos átszállítása által látná el a szükséges fedezettel. Ez a gyakorlatban többnyire kölcsönös könyvvezetés utján rendeztetik. Azt pedig határozottan merjük tagadni, hogy az elfogadó valaha kénytelenitetnék a váltóösszeget két helyen, t. i. önmagánál is, a telepesnél is egy időben készen tartani. Mert a telepesnek vagy vau < utasítása és fedezete a váltó fizetésére, vagy nincsen, ha van, és a váltótulajdonos az óvástételi határidő alatt a telepesnél nem jelentkezik, ugy ez utóbbi a váltósommát a közvrd 40. czikke értelmében a bíróságnál leteheti, sőt letenni tanácsosnak tartandja, az elfogadó pedig, ha tőle kívántatnék a fizetés, a telepesnek adott utasításra és fedezetre, és esetleg a bíróságnál történt és azért okmányilag bebizonyítható pénzletételre sikeresen hivatkozhatván, a nélkül, hogy az összeget önmagánál is tartogatni kénytelenitetnék, a nem-fizetés minden balkövetkezései ellen védve vagyon. Hogy ha ellenben a telepes nemcsak fedezetet, hanem mi gyakran megtörténik, egyszerű tudósítást sem vett a telepitőtől, ez esetben a helytelen telepítésért az elfogadó vagy kibocsátó tartozván felelni, a fizetést teljesíteni, következőleg az összeget készen tartani, legelői az elfogadónak kötelessége. Valamint tehát a gyakorlati váltóüzlet nem igazolja azon véleményt, hogy az elfogadó kénytelenitetnék a váltó értékét két helyen készen tartani, ugy az ezen képzelt kénytelenség elhárítására kitalált kényszerítő eszközben , mely szerint az óvástételt elmulasztó tulajdonos az elfogadó elleni egyenes váltókeresetét is elveszti, annál kevesebbé ismerhetjük fel a jogtani elemet, minél bizonyosabb, hogy a vrend 43. czikk fennidézett szavai a törvény egyéb rendeleteivel feltűnő ellentétben állanak. Jelesül a vr. 21. czikkével; mely szerint az intézvényezettnek a váltóra irt nyilatkozata korlátlan elfogadásnak tekintetik, melyet visszavonni többé nem lehet, s mely a 23. és 81. czikk szerint feltétlen fizetési kötelességet alapit; továbbá a 77. czikkel, mely szerint az elfogadás jogi hatályát három évig tartja meg, végre ellenkeznek a váltóeljárás (1850. jan. 25. igazságügyi m. rend.) 1. §-val, melynélfogva a váltótulajdonos keresetével a fizetési helyre, vagyis telepre szorítva nincsen, hanem az elfogadót akár rendes, akár csak ideiglenes lakhelyén bepanaszolhatja. Mindezen türvényczikkek világosan magyarázzák e váltórendszabály abbeli szellemét, melynélfogva az elfogadónak fizetési kötelezettsége három év tartamára feltétlennek, általánosnak tekintendő. Midőn a mondottak után azt tartjuk, hogy a lipcsei váltóértekezlet tanácskozmányai a 43. czikk fennidézett tartalmának keletkezését nem igazolják, e nézet még szilárdabb meggyőződéssé erősödik, ha szem előtt tartjuk, hogy az iutézvényes önmagát is nevezheti telepesül, vagy hogy egy harmadik telepes a váltót forgatmány utján birtokába kerítheti, s igy mindkét esetben váltótulajdonos és telepes egy személyben központosul. — Ezen igen is gyakran előforduló eseteket tekintve, először nem lehet okszerüleg állítani, hogy az elfogadó egy harmadik személy általi fizetést igér, melynek iráuyában a tulajdonos szorgossággal, vagyis bemutatási kötelességgel tartoznék, miután a váltótulajdonos és egyszermind telepes a váltót fizetés végett önmagának, ferdeség nélkül, be nem mutathatja; másodszor pedig nem lehet állítani, hogy az elfogadó a váítóértéket két helyen önmagánál is a telepesnél is készen tartani köteles volna, mert a telepes ezúttal nem mint fizető, hanem mint váltótulajdonos és követelő jelenvén meg, a bemutatás illetőleg óvástétel okszerüleg csak magánál az elfogadónál történhetik, mi ha elmulasztatnék, az utóbbi legbiztosabban fog cselekedni, ha a pénzt birói kézhez teszi le, s igy a váltóértéket csak egys2er fogja készen tartani. Miután tehát a lipcsei váltóértekezletnek a 43. czikk idézett 2-ik részének életbeléptető indokai azon esetre, midőn váltóbirtokos és telepes egyszemélyi képeznek, viszásság nélkül nem alkaimazhato% innen azt következtetjük, hogy a törvény „telepes" név alatt egy a váltótulajdonostól és az elfogadótól külön személyt akart érteni, melynek egyrészt az elfogadó, másrészt a váltótulajdonos irányábani sajátságos helyzete az utóbbinak kötelességet szab, hogy a váltót, ha csak váltójogát az elfogadó ellen is végkép elveszteni nem akarja, a telepesnél kellő időben bemutatva, nemfizetés esetében megóvatoltassa. Ezen két irányú sajátságos helyzete a telepesnek elenyészik, ha ez, a váltó birtokába lépvén, csupán az elfogadóval áll szemközt. Ilyenkor a váltó telepitettnek többé nem tekintethetvén, nézetünk szerint, a váltótulajdonos, mert egyszersmind telepes, ha csak az előzők ellen viszkereseti jogot fentartani nem akar, a 43. czikk értelmé beni óvástétel kötelessége alul felszabadul, a mellett váltókövetelési joga az elfogadó ellen a 44. czim szerint teljes épségben maradván. Egy tekintet a váltóüzlet különféle jelenségeire meggyőzhet mindenkit, hogy a váltó birtokába lépő telepes, habár a 43. czikkben előirt óvástétellel nem élt, az elfogadó ellen váltókeresetjogát okszerűen el nem vesztheti. Eltekintvén azon esettől, midőn kibocsátó vagy intézvényes egy önmagánál telepitett váltó birtokában létezik, tegyük fel, hogy valamely váltó egy harmadik személynél lévén telepítve, törvényszerinti telepes jelenik meg rajta. Tekintve a vrendsz. 10. és 12. czikkeit, nincs kétség, hogy a kereskedelmi vagy egyéb üzleti viszonyok ugy akarván, a telepitett váltó magára a telepesre is forgattathatík, s igy midőn a lejárat ideje bekövetkezik, a telepes az, kit mint egyúttal forgatmányost illett a követelési jog. Az elfogadó nem tudhatván, ki kezénél leend a kereskedelmi világban forgó váltója lejáratkor, vagy ellátta a telepest fedezettel, vagy nem : az első esetben a telepes mint egyszersmind forgatmányos kielégítve lévén, a váltót az elfogadó kezéhez visszabocsátani köteles. Ha ellenben a telepes fedezettel ellátva nem volt, lejárat napján mint váltóbirtokos a váltót önmagának józan észszel be nem mutathatja, önmagát fizetés végett óvás mellett fel nem szólíthatja, hanem egyenesen az elfogadó ellen forduland, mit, ha t. i. az előzök ellen viszkeresettel élni nem akar, annál jogosabban tehet óvás nélkül, minthogy a telepes, ki ekkép a váltót forgatmány utján beváltja, mint névbecsülési fizető cselekszik, s mint ilyen a váltó rendszabály 63. czikke értelmében az elfogadó irányában egyenest a váltótulajdonos jogaiba lép. Ha tehát nem tagadható, hogy a tapasztalat szerint, esetek tűnhetnek fel, midőn valamely telepitett váltón a telepesnek ebbeli minősége tettleg elenyészik, ugy el kell ismernünk, hogy a törvény (43. czim) a váltói személyek minden lehető viszonos csoportozataira ki nem terjeszkedik, hanem csupán azon három külön személy közti jogviszonyra alkalmazható, melyben a váltótulajdonos a telepessel és elfogadóval, s ez utóbbiak egymás irányában állanak. Ennélfogva a törvény logikai magyarázata nyomán