Törvényszéki csarnok, 1860 (2. évfolyam, 1-99. szám)

1860 / 32. szám

1 26 rázat, mely azt hozza magával, hogy önmagában véve igen észszerűn hangzó mondat, azon értelem irányában, melyet neki tulajdonit, ily hallatlan ellenmondássá lesz, önmagát czáfolta meg 9). Nem marad tehát az ellenvélemény vitatóinak más menekvés, mint a törvényhozót még egyszer hibáztatni, mennyiben nem átalják állítani, hogy az, miként az oldalczimben, ugy a 461. §. szövegében is nem jól fejezte ki magát; hogy e helyett : „a zálogkövetelésbőli keresetet támaszthatja" igy szólt : „jogosítva van, a zálognak árvereztetését bíróilag kérni"; vagy pedig e helyett : „a követelésnek per utoni érvényre emelhetése után" azt mondotta : „a (fketés végett) meghatározott idő eltelte után." De evvel az egész §. és a 458. §-ig felható oldalczimek tökéletesen el vaunak törölve és már most igen is tér nyittatott, melyre mindaz bízvást ráírható, a mit csak az ember lelke óhajt. Minthogy azonban ily eljárásnak csak a legföltétlenebb benső indokokból van helye; ily indokokkal pedig szorosan nyelvtanilag magyarázó ellenfeleim még eddig nem szolgáltak : ennélfogva tökéletesen alaptalan magyarázatuk elvetendő s a kérdéses szabványnak oly értelem tulajdouitandó, mely, szóhangzásának megfelelvén , a törvényhozóról értelmes beszédmódot tesz fel s önmagában véve is észszerű meghatározást tartalmaz. Kimerítő czáíolat okáért még megemlítem, hogy az osztrák civilisták a polg. tk. 461. §-nak magyarázatánál amúgy mellékesen a közönséges német magánjogra is hivatkoztak, melyből e §-nak azon rendelvénye, miszerint a zálog bíróilag adassék el, merittetik. De elégségesnek is találták, a törvény ezen szabványának forrását igy megemlíteni semellett bizonyos fenhéjázó önhittséggel az osztrák törvénynek a római jogtól való eltérésére utalni, mely utóbbi a záloghitelezőnek megengedi, hogy tetszése szerint maga adja el a zálogot 10). Én azonban nem hiszem, hogy ez legkisebb támaszt is nyújtana az általam megczáfolt nézetnek ; legalább nem addig, mig megmutattatik, hogy „bírói árverés" alatt a német jog is a zálogjogbóli kereset támasztását érti. Egyes, részletes eltérés a római jogtól még nem hatalmaz fel oly átható ellentét felállítására, mint minő az ellenvélemény folytán a római jog s az azt kiaknázott ptk. közt mutatkozik. Ez utóbbinak azon módosítása, mely a zálog magánutoni eladása helyett a bírói árverést hozta be, csak arra néz, hogy a zálognak értékén aluli elharácsolása meggátoltassák, vagy igenlóleg beszélve : hogy a lehető legnagyobb áron adassék el, s az, mi az adósé, megóvassék. Mert ha a kérdéses módosítás csakugyan annyira terjedt volna, mint mennyire ellenfeleim kitágítani akarják, akkor a zálogjognak a ptk. 447. §-a által egész épségé.ben fentartott római fogalma több mint felerészben elesnék; azaz : akkor a zálogjog, menynyiben nem pignus in causa iudicati captum, csak biztosítékot szolgáltatna s tübbé nem volna az a jog, „mely a hitelezőnek engedtetik a végre, hogy ha a kötelezettség a meghatározott időben nem telje 9) Annyival föltünőbb, hogy a magyarázat nemcsak átalános elfogadásra talált az Íróknál, hanem még állandó gyakorlatot is birt maga után vonni. Hasztalan kérdezzük e tünemény okát. Vagy tán a jogérzet csökkenésében keressük azt, mely magával hozza, hogy az ember kétségtelen joga gyakorlásánál is hiu aggálylyal tépelődik ? í0) Lásd : ..A római magánjog rendszere" czimü munkám, 95. oldalát. sí te tik, valamely dologból kielégítést nyerhessen." És minthogy ellenben a törvény sehol sem tulajdonit a bíróilag engedett zálogjognak nagyobb hatályt a törvényesnél vagy szerződésileg megállapítottnál : tehát igazolhatlan, ha ez utóbbiaktól azon hatály megtagadtatott, melylyel amaz bir. Vagy tán csak azért igényeltetik a záloghitelezőtől, miszerint a zálog eladása előtt követelését (bizony elég hosszadalmas) per utján igazolja, hogy időbeli kárpótlást leljen az adós azon határidő fejében, melyet a római jog neki a zálog kiváltására engedett, illetőleg melynek leforgása előtt a hitelező a zálogot el nem adhatta volt? Csodálkoznunk legalább többé nem lehetne ily tekintvények érvényesítése felett, miután csaknem elvvé vált, az adóst egyre másra előnyözni — a hitelező zsebéből; de a polgári pernek minősítése ily functióra mindenesetre az ujdon jogfejlődés vívmányai közé lenne sorozandó. Legfelsőbb-törvényszéki döntvény. A csődrend 69. §-nak értelmezéséhez — és a p. perrend 394. §-hoz a biztosíték elégsége feletti kérdésnél. B. Johanna N.József és társa csődtömege ellen igénykeresetet nyújtott be a sz — i megyetörvényszékhez egy 883 ft 30 krrol szóló számla alapján, kérvén hogy annak tárgyát képező áruk természetbeni visszaadása vagy pénzbeli értékük megtérítése határoztassék el,illetőleg a csődhitelezők III. osztályába való besoroztatása elrendeltessék. — A cs. kir. sz — i niegyetszék 1858. jun. 15. 1731. sz. a. következőleg ítélt : alperesi csődtömeg a felperesi kereset alól felmentetik — a költségek megszüntetnek — s a perügyelő dija 12 ftban megállapíttatik. — Indokoltatott pedig ez ítélet következőleg : Ámbár az A. és B. alatti okmányok egybevetése után igazolva van azon körülmény, hogy felperesnő által az A. alatti számlában érintett áruk 1857. máj. havában azon B.Márk-féle csődtömeghez tétettek át, mely mint a B. alattiból kitűnik N. József bukott által magához váltatott, és ugyan a B. alatti szerint felperesnőnek kiárulás végett általadatott, azonban felperesnő által nem tagadtatott azon alperesi állítás, hogy az A. és B. alatt érintett áruk felperesnő által csaknem a csődnek N. József ellen 1857. nov.-ben lett kiütése napjáig folytonosan áruitattak, — ugy más részről alperes határozott tagadása ellenében semmivel sem igazolta, hogy az A. alattiban érintett áruk a csődkiütés napjáig el nem árusitattak — vagy hogy épen a csődtömegben az összeíráskor még léteztek légyen, és ekként jelenleg is a csődtömeg birtokában lennének — ugy ezen felperesi állításra kínált, s visszakinálás esetén letenni ajánlott főhitet, midőn felperes igényelt áruinak a tömegben valósággal való létezése, a csődtömegről felvett leltárból igazolható lehetett volna, a p. perrendt. 233. §. értelmében, bizonyítékul felhasználni nem lehetett — ezen okokból felperesnő nem igazolt keresetével elutasítandó volt. A költségek a csődrendt. 97. §. értelmében szüntettek meg; — a perügyeló dija pedig szinte a csődrendt. 98. §. értelmében alapitatott meg. Ezen Ítélet felperesnő által felebbeztetett — és pedig következő okokból. Mert az A. alattival bevalósittatott, hogy a követelésbe vett áruk a vagyonbukott által felperesnőnek árusitattak el, az okmány valódiságát alperes kétségbe nem