Törvényszéki csarnok, 1859 (1. évfolyam, 2-43. szám)

1859 / 12. szám

47 mond Chauveau-Hélie, Francziaországnak egyik legkitűnőbb jogtudósa — elle en est le lien et la force; elle est l'élémeut de la civilisation et de l'ordre; la loi civile lui irupose des régles et des limites; mais elle Iui dóit protection contre les attaques dont elle peut étre l'objet, car, en la déíendant, elle défend la société elle méne." Ez az oka, miért már az ős népek, bár a vagyon s forgalom érdekeknek korunkéhoz hason méltánylatára, mihez azonban számos igen nyomasztó társalmi hátrányok is kapcsolvák, nem emelkedhettek, az idegen tulajdon bántalmait, elsajátításait igen nagy, s többnyire tulságig is terjedt szigorral fenyítették. Az ősnémeteknél p. o. csak kissé nagyobb bűn esetben is, hová tartozott nevezetesen nemcsak az éjjeli betörés, tetten kapatás, hanem a lovak s marhák elidegenítése is — halál volt büntetése. Mint különösen a Szászoknál 3 solidumon alul !) szeres öszvegének fizetése volt a büntetés, de azon felül már halál; Bajoroknál csekélységeknél a 9 szeres fizetés s különben mindig halál; sőt még a középkorban is, csak kissé nagyobb bűnösségnél is a szem s kézvesztés, kötél általi kivégeztetés rendes büntetésül szolgált. Az Olasz államok tevén csak kivételt, azon befolyás folytán, melyet reájok a sokkal szelídebb irányú római törvények gyakorlottak. Rómában a XII. táblák szinte túlszigoru büntetést szabtak ugyan afurtum manifestum eseteire t. i. fejbüntetést, mely szabadoknál szabadság vesztésben, szolgaságban, nem szabadoknál pedig halál büntetésben állt; és a mit Montesquieu görög származásúnak bizonyít, utánzásául, t. i. a likurgi hason szellemű törvények kérlelhetlen szigorának. De Rómában, a népnek katonai kiképeztetése nem képezvén mint Graeciában főállam irányt, az csak hamar apoena quadrupli által helyettesitetett. — Azon büntetési szigort, mely mint említők, a nem román népfajoknál divatozott, találhatjuk fel hazai ősi törvényeinkben is, p. o. sz. István, sz. László, Kálmán stb. törvényeiben, melyek szerint 10 dénárt haladó értéknél akasztófa általi halál, s máskép rendesen test csonkító büntetések rendeltettek; e szigor még Verbőczinknél is feltaláltatván. Korunkban a bűnvádi törvényhozásnak egyik kiválóan szép jelleméül szolgál, mikép a tolvajlási büntetéseket tetemesen leszállította; azonkívül azon törekvés is, hogy a bűntett körüli szabályok minél igazságosabb alapokra fektessenek. Mindez azonban nem történhetett a nélkül, hogy számos kételyek s vitás kérdések ne merüljenek fel. így nevezetesen a tolvajlási bűntett szándokossága körül, mire nézve csak államunkban is többféle nézetek tűntek fel mind a jogvédeknél, mind a bíróságoknál, utóbbiak az okból e kérdés felett különbözőleg is ítélvén. A szándékosság tolvajlásnál egy részt abban áll, miszerint a bűntettesnek tudomással kell arról birnia, hogy a dolog, melyhez nyul idegen vagyon; s hogy neki nincsen joga, felhatalmazása, a felettei bármily rendelkezésre. És ez iránt tisztában vannak mind a tudománynak, mind a gyakorlatnak emberei. Ezen kivül azonban itt a szándokossághoz még más is szükségeltetik, az t. i. mi által különösen jellemeztessék a tolvajlás, s mi által a tulajdonnak más egyébb bántalmaitól megkülönböztetessék. És erre nézve vannak vélemény eltérések. Vannak ugyanis, kiknek nézete szerint a tolvajlás lényegéhez megkívántatik, hogy a tettes mindig valamely anyagi haszonnak, nyerességnek elérését szándokolja; hogy más ösztönből s czélból, mint az anyagi haszonlesésből ne induljon ki. Nem akarom most bizonyítgatni, mennyiben nyújtanak alkalmat s okot e nézet elterjedésére magok az ujabb törvényhozások is, az ide tartozó törvény szakaszoknak nem minden hiány nélküli szerkesztése által, mindenekelőtt csak annak megemlítésére szorítkozván, mikép az a római j og szabályaiból veszi származatát. Rómában e tárgynál azon elvből indulván ki: nec enim factura quaeritur, sed causa faciendi (dig. d. furtis. L. 39.), a tolvajlásnál az: aniraus lu c r i f ac ie n d i főkellékül állitatott fel; s innen azon következtetés vonatott: unde eos qui tantum injuriae seu contumeliae inferendae, vei damni dandi causa non ut ipsi lucrentur, alienas res auferunt, a furti vitio excusati sutit. Ennek alaptalansága jóformán ki van mutatva; mert elismertetett, hogy : an im u s 1 ucr i facien di ésanimus rem sibi habendi ugyanazon értelmet fejezik ki; és ha nem vonatik is kétségbe, hogy a 1 u c r i f a c ie n d i szándoknak elő kell fordulni, de bebizonyitatott az is, hogy az nem lehet egyedüli s kizárólagos czél s törekvés a tolvajlás elkövetésénél. Ily megkülönböztetések mellett juthatunk el annak megérthetéséhez, hogy mit igényel törvényünk a tolvajlási tett szándokosságához. Döntvénytár. Bünt. törv. 9. s 5. §§-hoz. A 9. §. által a bűnkisérlet kellékét kifejező azon szavak: ,azon esetbea, midőn hatása siker nélkül maradt,' nem értendők s nem vonatkoznak csupán azon esetre, midőn azon törekvés, hogy valaki valamely bűntettre elcsábitathassék, annak akarat hiányán hiúsul meg. Egy esetben A. elcsábított valakit többek társaságábani bűntett véghezvitelére, mi azonban a kitűzött időben meg nem történt, hanem máskor, és pedig A. részvéte nélkül, ki akaratja ellenére abból kizáratott. Ez tehát bűntársnak nem vehető, de azért mégis a 9. §. értelmében megkisérlett elcsábítás végett megbüntetendő volt. (1857. jan. 5. 13,576. sz. a. döntv.). Bünt. törv. 83. §-h o z. E § a nyilvános erőszakoskodásnak azon bűntettéről szól, mely idegen ingatlan jószágba való beütés által követtetik el; és pedig nevezetesen első pontjában azáltal, ha a békés birtok összeszedett több néppel erőszakos beütés által háboritatik. Kétségek támadván az iránt váljon szükséges-e, hogy a beütök fegyverrel is legyenek ellátva; vagy hogy az erőszak , melyei a beütés történik, phisikai erőhatalom alkalmazását szükségeli-e; ezekre nézve a legfelsőbb törvényszék azt mondotta ki: hogy először a 83. §. fentemiitett bűntettének tényálladékára elegendő az összegyűjtött több néppel való erőszakos beütés egy másnak házába , vagy lakába, a nélkül, hogy szükségeltetnék, hogy fegyveresen üssenek be; másodszor, hogy a beütés erőszakosságának nem szükséges okvetlenül phisikai erőhatalom használatában állani; hanem az állhat a túlnyomó erőben is, p. o. mely a beütőknek sokaságából áll elő, s mely a birtokában háboritottnak semmi kétséget sem bágy fel az iránt, hogy ellenállása sikertelen lenne. (Legfelsőbb döntvény 1855. jan. 21. 218. szám alatt) Ezen elv a legfőbb Ítélőszék törvénykezésében megalapított elvül tekinthető, mert Ítéletei hason esetekben mindig ugyanazon elvet mondották ki. Ezt fejezi ki, már egy 1852. apr. 15-ki határozata is, melyben az egyes személy és többek általi csoportos beütés közt különböztetés tétetik, melynek súlypontja abba helyheztetik, hogy az egyes személy, ki beüt, fegyverrel lett légyen ellátva — következő szavai szerint „csak azon nagyobb veszély, mely a lakosok irányában a fegyver használata által — beütésnél — előidéztetik, határozta a törvényhozót arra, hogy