Törvényszéki csarnok, 1859 (1. évfolyam, 2-43. szám)

1859 / 33. szám

132 tartását férje méltóságához képest annak javaiból nyerte, nem különben a szükséges költséget, ha megint férjhez menni akart, és ezen joggali élvezheiésre nem volt külön szerződés szükséges, mint az auszt. polg. jog szerinti özvegy tartási jogra, hanem az a törvény szerint illette az özvegyet. Már e tekintetben is a nőknek kedvezőbb volt a magyar jog, mint az ausztriai polgári jog. Tovább az ausztriai polgári törvény szerint a jog a vagyonközösségre, mely a házastársnak jogot ad annak feléhez, a mi a kölcsönösen közössé tett javakból a másik házastárs elhunyta után még fen marad, a nőt úgymint a férjet csupán csak szerződésből illeti, a házassági összeköttetés a házastársak közt még vagyonközösséget nem alapit. Ha tehát ilyen szerződés nem létezik, a házasság nem idéz elő az egyik házastárs elhunyta után a vagyoni viszonyokban változást, és arra mit mindenik fél a házasság alatt szerez, vagy bármi módon nyer, a másiknak igénye nincs. Azon kivül az ausztriai polgári törvény szerint a házastársak közt örökségi szerződés is köttethetik, mely által a jövendő hagyaték vagy annak egy része igértetik, és az igéret elfogadtatik, és ezen szerződés érvényességére szükséges, hogy irásba foglalva legyen, és az Írásbeli végrendelet minden kellékeivel készíttessék. A magyar jog ilyen vagyonközösségi szerződésről, valamint az örökségi szerződésről külön emlitést nem tesz, azonban kétséget nem szenved, hogy a magyar jog alatt is lehetett olyan szerződéseket kötni, de csak nem oly terjedelemben, mint az ausztriai polgári törvény szerint, mert a magyar törvény szerint az ősi (vér szerint öröklött) javakról nem lehetett rendelkezni a házastárs javára, tehát nem lehetett azokat a vagyonközösség alá bocsátani, minthogy azok magszakadás esetében a hitvestárs atyafiaira viszszaszáltak, az ausztriai polgári törvény 1177-dik §. szerint a vagyonközösség az ősi (öröklött) vagyonra is kiterjedhet, ha arról a szerződésben világos érintés történik, és a felektől függ vagy minden öröklött és szerzett, vagy a jövőben együtt szerzendő vagyonukat kölcsönösen közössé tenni. A magyar törvénynek azon hiánya, hogy a vagyonközösségi szerződésről emlitést nem foglal magában, megint pótoltatik azon törvények által, melyek a házastársnak közös szerzeményéről intézkednek, s melyek a városi polgár vagy jobbágy feleségének igen nevezetes jogot adnak, t. i. hogy ez a házasság ideje alatt szerzett összes javakra (közszerzeményre) nézve közkeresőnek tartatott, minek hatása volt, hogy ha az asszony özvegységre jutott, fele részét nyerte, s azt a férj nem rövidithette, s ha mind a két társ végrendelet nélkül elhalt, fele a férj, fele az asszony gyermekeire szállott. Nemes ember felesége nem törvény erejénél fogva, hanem csak akkor tartatott közkeresőnek, ha neve a szerző levélbe be volt iktatva, kivéve, ha szerződés által, mely mint elébb érintettem mindig lehetséges volt, más intézkedés történt volna, vagy ha az egész keresmény a nő vagyonából származott volna. Mindezekből kitetszik, hogy a magyar törvény az özvegyekről az özvegyi jognál, a törvényes hitbérnél, és a közszerzeménynél (különösen a polgároknál és parasztoknál) jobban gondoskodott, mint az ausztriai törvény, és hogy tehát a magyar jog körében kevésbbé fontos volt e tekintetben a házassági egyezvény, ellenben az ausztriai polgári törvény maga kevésbbé biztosítja a nőnek jövőjét, hanem a férjhez menő leányra vagy annak szülőire bizza, hogy annak jövője biztosításáról a házassági szerződésben gondoskodjanak, ugy hogy tehát jelenleg a házassági egyezvények sokkal fontosabbak, mint a magyar jog alatt, és hogy minden szülőknek ajánlható, hogy leányuk férjhez adásakor a házassági egyezvény szerkesztésére különös figyelmet fordítsanak. Végre a nőnek törvényes örökösödési jogára nézve is lényeges különbség van az ausztriai és a magyar polgári jog rendeletei közt, az ausztriai törvény szerint az örökhagyót túlélő házastársát akár van saját vagyona, akár nincs, ha három vagy több gyermek létezik, egy egész gyermekrész, de ha három gyermeknél kevesebb van, a hagyatéknak negyed része illeti életfogytiglani élvezetül, tulajdona a gyermekeké maradván; ha gyermeke nincs, de van más törvényes örökös, az életben maradt házastárs a hagyatéknak negyed részét korlátlan sajátul nyeri, de mind ezen esetekben, minden mi az életbe maradt házastársat házassági kötés, örökségi szerződés vagy végrendelet erejénél fogva illeti, ezen örökrészbe beszámittatik. A magyar törvény szerint , meiy nemcsak a házastársnak, mint az auszt. jog, hanem különösen az özvegynek örökösödési jogáról is rendelkezik; ha az özvegy gyermekekkel maradt, a megholt férjnek minden ingó javai, sőt akármikor szerzett zálogos birtoka is (de nem egyéb ingatlan javak.) az özvegy és gyermekek közt (tekintet nélkül ezeknek számára) egyenlő részekre felosztattak, ugy. hogy az özvegy mindig egy gyermekrészt kapott, de a neki jutott részben az özvegy nem haszonélvezetet, mint az ausztriai polgári jog szerint, hanem tulajdont nyert, melyről szabadon rendelkezhetett, és ha az özvegy maga maradt és végintézet hiányzott, minden ingó és akármikor szerzett zálogos jószág reá szállott. Legfel§őt>b-törvényszéki döntvény. A csődrendtartás 64. és 185. SS-aihoz. D. Vilmos, ki ellen hitelezőjének F. B-nek kérelmére az időleges személyi fogság elrendelve s foganatosítva volt, javainak átengedésével fordult hitelőzőihez. Ennek folytán szabadon bocsátatásaért folyamodván, a pesti cs. kir. kereskedelmi törvényszék által 1858. jun. 8. 21,126. szám a. kelt végzésével tekintettel a csődrendtartás 64-ik és 185-ik §§-iara kérelmétől elmozdittaték. Kérelmező folyamodása következtében, a főtörvényszék 1858-ki jul. 13. 7,414. szám a. kelt határozatával a kért szabadon bocsátást elrendelte. Indokai ezek: „Az időleges személyi fogság czélja, az adóst meggátolni abban, hogy ellenfelének magánjogi igényeit megszökés vagy elrejtés által kijátsza; de miután D. Vilmos időközben egész vagyonát hitelőzőinek átengedé; ez által elenyésztetett azon aggodalom, hogy ő hitelezői irányábani kötelessége alól felszabadulna, s evvel magánjogi személypontból annyival inkább elenyészett annak szüksége, hogy személye letartóztassák, minthogy a csődrend 200. §-a azt rendeli, hogy a csőd megnyitásakor a közadós ellen mindig bűnvádi eljárásnak legyen helye, mely esetben különben is elég gond forditatik, a gyanús adós netaláni megszökésére. De továbbá a csődrendtartás 185. §. nyilván kifejezi azon szabályt, hogy mig a javak átengedésének kedvezménye iránt a tárgyalás foIyamatban van, egyik hitelező sem nyerhessen az adós ellen személyes végrehajtást; miután pedig egyetlen kivétel e szabály alól azon eset, ha már a vagyon átengedéssel összekötött kedvezményekérti folyamodás benyújtása előtt nyeretett és foganatositatott az adóséi-