Törvénykezési lapok, 1858 (2. évfolyam 79-104. szám)

1858 / 98. szám - Előleges letartóztatás és vizsgálati fogság a büntetőjogi gyakorlatban. 6. r.

792 félelme oly egyénekre nézve is, kik sem a szökést meg nem kisértették, sem arra készületeket nem tettek, e mellett mocsoktalan múlttal, jó hírnévvel, állandó lakással sőt vagyonnal birnak — fenforoghat oly esetekben, midőn az elkövetett bűntény különös nagysága miatt föl lehet tenni a vádlottról, miszerint ha észreveendi, s az idézés által értesül a felől, hogy a gyanú ellene fölmerült, s a vizsgálat ellene megkezdetik: minden más érdeket készebb leend föláldozni, csakhogy a kilátásba jött igen súlyos büntetéstől meneküljön. Csak azt nem tudhatjuk, hogy a szökés gyanújának okai közt miért emlittetik az elrejtőzés, miután alig képzelhető: miből s honnét lehessen az elrejtőzésről birni tudomással addig, mig idézés általi előállítás meg nem kisértetett. Második pont: „Ha a vádlott tetten kapatik, vagy mindjárt a tett után mint a bűntettről vagy vétségről gyanús, hivatatalos űzőbevétel, vagy közhirdetmény által megjelöltetik, vagy fegyverek avagy más oly tárgyak birtokában éretik, melyek bűntett vagy vétségből erednek, vagy különben az abbani bűnrészességet tanúsítják." — A törvény nem tesz itt különbséget birtokos és birtoktalan, családos és családnélküli, jó hírnevű, köztekintélyben álló és kóborló egyének között, sem súlyosabb és csekélyebb bűntények között, hanem minden fölmerülő bűntény, sőt vétség esetében is megengedi az idézés előtti letartóztatást, ha a vádlott bűnössége kétségbe nem vonható, sőt megengedi akkor is, ha csak bizonyos gyanújelekből lehet következést vonni bűnösségére. A törvény ratiója tehát itt legtávolabbról sem a menekülés félelme, hanem a büntetésre méltó cselekmény bizonyossága, még pedig relatív bizonyossága, a menynyiben a vizsgálóbíró kivétel nélkül mindig, valahányszor a vádlott bűnössége fölüli meggyőződésére akar hivatkozni, még a legtisztább előéletű s csekély vétséggel terhelt vádlott ellen is letartóztatással kezdheti a z eljárást, a nélkül, hogy tettét valaki jogosan gáncsolhatná. Harmadik pont: „Ha az eset körülményeihez képest attól lehetne tartani, hogy a vizsgálat a vádlottnak más érdeklettekkel vagy tanúkkali összebeszélése, vagy a bűntett vagy vétség nyomainak megsemmisítése által meghiúsíttathatnék, vagy más módon megnehezíttethetnék." — Ezen törvényrendelet föltételezi, hogy a vizsgáló bíró már a különvizsgálat megkezdése, tehát a vádlott kihallgatása előtt tudhatja, legalább tetszés szerint joga van föltenni, miszerint a vádlott tagadni fog, a vádbeli bűnt vagy vétséget beismerni nem fogja, mert különben a rendes idézés mellőzéséveli előleges letartóztatásra szükség nem lehet. S így, midőn a vizsgálóbíró nincs meggyőződve a vádlott bűnössége felől, ismét minden esetben kivétel nélkül elővezetési parancscsal , bebörtönzéssel kezdheti a vizsgálatot. Ha már most minden akár súlyosabb, akár csekélyebb bűnvád vagy vétség esetében , a vádlott személyi minőségére való minden tekintet nélkül a vizsgálatot előleges letartóztatással kezdheti akkor is, midőn a büntetésre méltó cselekvénynek vádlott általi elkövetése szerinte bizonyos, és akkor is, midőn az nem bizonyos, mí legalább a büntetőjogi eljárás mezején szerzett tapasztalataink mellett sem vagyunk képesek még oly esetet képzelni, midőn az előleges, minden idézés nélküli letartóztatást a vizsgálóbíró egy §-sal ne igazolhatná. Következik a 156, §., mely nem jogot ad, hanem kötelességévé teszi a vizsgálóbírónak, hogy azon vádlott ellen, ki az őt terhelő bűntett vagy vétségről kihallgatása után is gyanús marad, a vizsgálati fogságot elrendelje. A törvény négy ily esetet említ, s ezek között első az, ha oly bűntett forog fenn, melyre legalább is öt évi börtönbün-