Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1938 / 25. szám - Diktatúrák előnyben
ban hozzászoktunk és egész természetesnek vettük. Azt sem tudjuk megmondani, hogy mi az előnye egy ilyen hallgatásnak, lehet, hogy a távozott minisztereknek egy évig kell várni, vájjon miképpen ítélkezik róluk, működésükről, alkotásaikról az ország, szóval valami értelme volt a dolognak, talán sok esetben pihenés is, kényelmi szempont. Vagy talán furcsának találták, hogy tegnap még az ellenzék tüzében állták a sarat a piros bársonyszékben, nem tartották ildomosnak, hogy másnap ők ostromolják ugyanúgy azokat a székeket, mint egy nappal előbb őket, szóval nem tudjuk, de hozzászoktunk és természetesnek vettük. S íme, ettől a szép illúziótól is megfosztottak bennünket az elmúlt hetek eseményei. Azt is meg tudtuk érteni, ha hatvan éven felüli grófok a jó békeidőben, anyagilag független urak, ellenzéki programmal kerültek be a Házba és ha kérdezték tőlük, hogy miért ellenzékiek, akkor azt válaszolták, hogy így húsz évvel látszanak fiatalabbaknak, szóval az ellenzék fiatalos hévét és derűt kölcsönöz még az aggastyánoknak is, szóval ezt is meg tudtuk valahogyan magyarázni. De ami most játszódott le előttünk, ezt nehogyan sem tudjuk megérteni. Nem az tűnt fel, hogy a miniszterelnököt leszavazták, hiszen ez technikai kérdés, sőt az események után azonnal látható volt, hanem csak az, hogy a három miniszter, akik mind egytől-egyig igen kiváló, értékes úriembereknek mutatkoztak politikai pályafutásuk alatt, sőt tehetségesek is voltak, ilyen hirtelen megfordultak. Szembefordultak tra dicióval és saját volt kormányelnökükkel a plénum előtt. E'.z kissé disszonáns volt. Nem tudjuk elképzelni, hogy miért nem lehetett ezt elintézni házilag, miért kellett ezzel a nagy nyilvánosság elé jönni? Kár volt felkavarni a kedélyeket. Ünnep után A Felvidék visszacsatolása öröm és ünnep volt minden magyar számára, jelentősége pedig óriási a magyar jövő szempontjából. Sajnos ünnep után jönnek a hétköznapok és még sajnosabb, hogy ezek a hétköznapok a szokásos gondokkal, bajokkal telítettek. Egy nagy tanulságot mindjárt levonhatunk gazdasági vonatkozásban ebből az újbóli egyesülésből, mégpedig azt, hogy a mi húszéves gazdaságpolitikánk az autonóm vámtarifákkal teljesen hibás volt. Hibás pedig azért, mert a felemelt mesterséges választófalak a közel húszéves elszakadást gazdaságilag szinte élő valósággá tették, olyan árnívókülömbözet állott elő. Hiszen az biztos, hogy a csehekkel mi ellenséges viszonyban voltunk és így mi csak néztük, hogy miként úszik a délamerikai gabona felfelé a Dunán Pozsony felé, a mi gabonánk pedig máshova ment. Ugyanígy a cseh ipari áru nem jöhetett be mihozzánk. Ebből aztán nagy árnívó külömbözet származott, amit most kell áthidalnunk, de ami sokáig sajgó fájdalmat fog okozni felvidéki testvéreinknek, akik most, máról-holnapra, pottyannak bele azokba az árakba, amikhez mi már két évtized óla hozzátörődtünk, idomultunk, hála annak a híres autonóm vámtarifának. Mennyit írtunk és harcoltunk éveken keresztül a vámtarifák ellen, de az önellátásra való törekvés automatikusan honosított meg nálunk az üvegházi gyáripart. Még talán ez sem lett volna olyan nagy baj, ha közben a földbirtok, a nagybirtokban rejlő tőke lassan mobilizálódott és szintén a gyáripar felé orientálódott volna. De ez nem történt meg, híinem inkább a külföldi mobil tőke jött ide gyáripart emelni és élvezni azt a biztos, de magas kamatozást, jövedelmezőséget, amit a vámtarifák biztostíottak az arbitrázsnak. A nemzetközi nagytőke gyarmatnak tekintette a kezdő gyáripari éveket nálunk. S mi pedig fizettük a tandíjat szorgalmasan. Mert abba csak nem mehettünk bele, hogy feleáron jöjjön be ide Csehországból a ruhára való szövet és menjen ki érte innen jó áron gabona, ugyanis ezt nem tehettük meg,ezt a szívességet azoknak a cseheknek, akik elrabolták tőlünk a Felvidéket. Nem, inkább fizette a Nagy Péter és a Kis János annak az ügyes és okos Silberpfenig Judeleknek duplán a ruháért az arany filléreket, nemis ezüstfilléreket, csak azok a fránya csehek ide be ne jöjjenek áruikkal. Azt mondják, hogy a cseh gyáripar azért tudott olcsóbban termelni, mert már többszázéves ipar és így már az invesztíciókat leírhatták. Hát ezt nem hisszük el azon egyszerű oknál fogva, mert ami a leírást illeti, azt már nálunk is megtették igen rövid pár év alatt, csupán abból a differenciából, ami fennáll a magyar és cseh ipari munkabérek és szociális terhek között. De hogy hol van és volt itt a hiba, ahhoz igazán nem értünk, mert nem is akarunk érteni . . Folyton bontunk, miért nem építünk? Mostanában, de már pár éve, folyton csak bontanak nálunk. Különösen existenciákat, anélkül, hogy újakat teremtenének. Egy olyan szokás kapott lábra nálunk, amit azelőtt nem ismertünk. Most ezt abból az alkalomból állapítjuk meg, amikor szociális javaslatok kerülnek a Ház elé, különösen a jövedelemhalmozással, valamint a női állami alkalmazottakkal kapcsolatban. Mert addig, amíg azt csináltuk, hogy zsidókat toltunk félre, hogy helyükbe mások léphessenek — hát felebaráti szeretet ide, vagy oda, utóvégre keresztényi politikát emlegetnek az antiszemiták, mondván, hogy Jézus is korbáccsal kergette ki a kufárokat a templomból! — nem nagyon szólhattunk bele, mert állítólag ez az országos közhangulat és a többség akarata szent. De még nem is végeztek a zsidókkal, máris továbbmentek egy lépéssel és most már nemcsak a másodrendű polgárokká degradált izraelita magyar lakósokat (nem is merjük mondani, hogy állampolgárok!) tolnak félre, hanem keresztény hivatalnoknőket is. Hát ami igaz, az igaz. Nem áll módjában ennek a szegény országnak szaporítani az állami hivatalnokok számát, tehát a nők lehetőleg engedjék át a helyüket a férfiaknak. Mondjuk, hogy ez így papíron, elméletben, elgondolásban rendben is volna. De mi úgy gondoljuk, hogy ez bizonyos szegénység jele, annak a szegénységé, amiből a háború alatt volt részünk, amikor a nagy anyaghiány miatt lábrakapott a ruhafordítás divatja. Mintahogy a ruhaszövet visszája nem az igazi színe a ruhának, ugyanúgy nem az igaz út, amit ezekkel a félretolásokkal, existencia-labontásokkal müvelünk, még akkor is, ha csak redukciók azok. Mert ha csak arról lenne szó, hogy kimondjuk: márpedig ezentúl százezer pengőnél nagyobb jövedelme ebben az országban senkinek ne legyen (vannak, akik elegendőnek tartanak ötvenezret is) azt megértenők és nem sajnálnánk, mert tudjuk, hogy ez nem jelentene egyetlen egy pár cipővel kevesebb rendelést, sem kevesebb ruhát, szóval, mindazt, amiből kisiparosaink élnek. De így? Ha nem tudunk új kenyérkeresőket a sorba állítani, ne bontsuk le a régieket, hogy abba újak üljenek bele, mert ezzel nem nyerünk újat, hanem csak könnyeket fakasztunk ott, ahol nem szolgáltak rá . . 180