Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 15-16. szám - Vidéki városok számvevőségeinek államosítása

a számvevőket, jólehet az új javaslat ezt is kiterjeszti, amennyiben a döntést kizárólag a belügyminiszternek tartja fenn és háttérbe szorul az autonómia főtisztviselő— jének, a polgármesternek a véleménye. De még ez is áthidalható lenne, azonban sokkal lényegesebb okok szólnak a javaslat ellen. Elsősorban is a legfőbb ok és ami tulajdonképpen a legjobban megfontolandó az egész kérdésben, hogy vájjon a kitűzött célt megoldja-e ez a javaslat, valóban várható-e az az eredmény ettől, amiért egyáltalán ilyen nagyjelentőségű beavatkozás és szervezeti változtatást eszközölni akar a kormányzat a közületekben. S erre tudjuk mindjárt a feleletet is megadni, mégpedig azt, hogy: nem. Köztudomású, hogy valamelyik autonómia számvevője nemcsupán a gazdasági adminisztráció vezetője, hanem egyben egyik legfontosabb iniciáló egyede is, aki ismerve a helyi viszonyokat és lehetőségeket, tapasztalatai alapján kezdeményezőkig is tud hatni a közület gazdasági irányítására, azonkívül pedig nehezen választható ikülön a számvevő szerepe az egész számvevőségi apparátustól, amelynek a keretében találhatók olyan gazdasági funkcionáriusok is, amelyekről például a javaslat meg sem emlékezik, amelyekre nem terjed ki az államosítás kísérlete, de amelyekkel komolyan számolni kellene. Hogy csak példaként említsük meg ilyenek a jövedéki szolgálatban lévők (vámszedők, helypénzszedők), akiket a javaslat „szükséges kezelő és segédszemélyzet" címen jelöl meg és ezek nem kerülnének állami státusba, de éppen ez az a pont, ahol egész biztosan be fog következni az a helyzet, hogy a tervezett államosítás tovább fog terjedni és már akkor igen erősen fogja növelni a közületi terheket. Mintahogy magának a javaslatban körülírt államosítási mértéke is feltétlenül károsan fogja növelni a városok terheit. Azt már .tapasztalatból tudjuk, hogy mit jelent az ilyen „államosítási" kísérlet. Továbbmenve a javaslat főbb lényegén, le kell szögeznünk azt az áláspontunkat is, s ezt valóban nem kell majd bővebben indokolnunk, hiszen éppen a közelmúlt szolgáltatott erre tagadhatatlan érvet, vagyis, hogy az indokolásban főérvként felhozott „a városok házartásának vitele, gazdálkodása, pénz- és vagyonkezelése körül az utóbbi évek során mind gyakrabban mutatkoztak súlyos megítélés alá eső jelenségek" finom körülírásban jelzett hibákat az államosítás sem alkalmas megszüntetni. Most nem hasonltjuk össze a vármegyei vagyonkezeléssel, hanem csak az államit vesszük példának. Ha csak azt említjük meg, ami most itt a szemünk láttára pattant ki egyetlen egy minisztériumban, akkor erős kétségben lehetünk, vájjon az a nagyon hangoztatott állami számviteli kezelés olyan kitűnő? Ez egymaga elég indok és érv arra, hogy ezt az egész javaslatot azonnal levegyék a napirendről. Mert lehet a cél és indok helyes, kívánatos, hiszen éppen e hasábokon évek óta sürgetjük a közületi vagyonkezelés ellenőrzésének a hatályosabbá tételét, azonban ennek semmiesetre sem az lehet a módja és megoldása, amit ez a javaslat ígér és megvalósítani akar, hanem egészen más. Az etatizmus további fejlesztése káros ebben az országban, kézzel-lábbal kell küzdenünk az ellen, hogy az állami tisztviselők létszámát szaporítsák, mert hiába ígéri a javaslat azt, hogy itt „mindössze 298 egyénről" van szó, miután ennyi jelenleg a törvényhatósági és megyei városi számvevői státus, mi mar előre megjósolhatjuk, hogy e javaslat törvényerőre emelkedése esetében kellemetlenül csalódnának, mert egy-kettőre a duplájára emelkedne ez a létszám. Mintahogyan az sem vigasz, hogy ennek a státusnak a terheit amúgyis a közületek viselik, az állam csak előlegezi. Láthatjuk ezt például a rendőrségi díjknál is, amikor az állam előlegezi, a közületek pedig képtelenek megfizetni és ezen a címen ma a zárszámadás 25 millió pengő hátralékot mutat ki. Ebből aztán igazán nem kérünk, ebből elég volt. Aminthogy nem állhatja meg a helyét az indokolásnak az a része sem, amely a kellő szakismeret hiányát hozza fel a közületi számvevőségek részéről, mondván, hogy a vidéki közületeknek nem áll módjában kellőkép kiválogatni az arra alkalmas és legjobban szakképzett egyéneket. Súlyos megállapítás ez a vidéki közületek és társadalmak nívóját illetően, azonban kétségbe kell vonnunk ezt, mert nélkülöz minden alapot. Eltekintve attól, hogy a szakismeret mai kor megkívánta szükségességeit egész egyszerű belügyminiszteri rendelettel lehet szabályozni — (kimondván pl., hogy ezentúl nem választható meg a számvevői státusba csak olyan egyén, aki rendelkezik az összes szükséges szakismeretekkel, diplomás igazolásaival, kezdve az államtudományi és számviteli doktorátustól egész a hites revizori képesítésig stb., stb., ez csak nem akadály?!) — a szakszerűség kérdését és nem hisszük, hogy legyen olyan törvényhatósági, vagy megyei város, amelyek lakosai között ne találkoznék erre alkalmas egyéniség. De hagyjuk meg ezeknek az igazi önkormányzati szellem utolsó mentsvárát, a lokálpatriotizmust! Ebben az esetben pedig nem üres frázis ez a lokálpatriotizmus, a szülőföld szeretete és ismerete, hiszen hiába rendelkezik például a pesti aszfalton felnevelkedett „számvevőségi szakzseni" az összes szakismeretekkel, nem hinnők, hogy éppen úgy el tudná látni a szolgálatot valamelyik kiskunsági városban, mint az, aki ott született, ott nőtt fel. Ezit a pontot tartjuk a legtarthatatlanabbnak, mert nemcsak az átplántálás kísérleti veszélyeit rejti magában, hanem a már közismert protekciós hullámot indítaná meg az újabb állami állások után a vidéki stallumokba, ami elsősorban is nyugdíjra kényszerítene egy csomó közületi tisztviselőt, s indokolatlan, szükségtelen ellenérzést válrtana ki a közületi életben az idegen megjelenése és munkálkodása, nem szólva arról, amit legelőször kellett volna ugyancsak felemlítenünk: feleslegesen növelné ismét a közületek nyugdíjterheit. S akkor még mindig nem értük el vele azt, amit tulajdonképpen akartunk, vagyis a közületi vagyonkezelés hatályosabbá tételét. A vármegyei szolgálat nem lehet hasonlat, mert a vármegyéknél az állam már rég „főrészvényes", hiszen csak a legutóbbi költségvetésbe a vármegyei önkormányzati alkalmazottak fizetésének hozájárulása címén 10,141.330.— pengőt állítottak be, ezenkívül 934.860.— pengővel a vármegyei állami számvevőségek költségei külön szerepelnek. S a vármegyei önkormányzatoknak nincs más dolguk, mint a kormányrendeletek végrehajtása, főleg rendészeti szempontokból, nagyon kevés kezdeményezési lehetőséggel. A vármegyei és városi közületi hivatás és munkakör éppenséggel nem hasonlítható össze. Megmarad tehát a cél, anélkül, hogy a javasolt megoldási módszerrel meg is oldjuk azt. A számvevősé110