Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 13-14. szám - Mezőgazdasági szociálpolitika

mondotta volna ö is azt, amit Ugocsa vármegye mon­dott 1527-ben, amikor I. Ferdinánd hívta meg a koro­názásra: „Ugocsa non coronat!" Ez az önkormányzati elv, amely elvet lehet tételes jogszabályokkal szűkebb térre szorítani papírformában, de a szellemet eltörölni, megszorítani, semmiféle jogszabály nem képes. Azonban Szendy Károly gyors emelkedése már bele­esik a főváros autonómiájának abba a korszakába, amelyről legutóbb állapította meg Egyed István pro­fesszor egyik tanulmányában, hogy az autonómia irá­nyítása teljesen az adminisztráció kezébe csúszott át, vagyis a hivatalnoki kar irányítja és vezeti az autonó­miát. Hiszen nem is olyan régen voltunk tanúi annak a szégyenteljes versenyfutásnak, ami az ú. n. „szanálás" jelszava alatt zajlott le annakidején, ahol egymást lici­tálták túl az adminisztráció vezetői a városházi jólérte­sültségek apportirozásában a belügyminisztérium ré­szére. Hiába „megválasztott" tisztviselőik, felfelé mind­annyian jófiúk. Nincs igazuk azoknak, akik valóban az önkormányzati elvet átérezve támadják a belügyminisz­tériumot és azt hangoztatják, hogy ideje már, hogy oda is bevonuljon a megértés a főváros ügyei iránt. Nekünk az a véleményünk ebben a kérdésben, hogy a belügy­minisztérium szakemberei, akik végeredményben is ál­landó garnitúrája a minisztériumnak a szakszerűség szempontjából, csak nagyon kis mértékben vannak alá­vetve a változó kormányzatok intencióinak a képviselé­sével a főváros ügyeiben — hiszen ez az „intenció" sok­szor nemi terjed tovább, mint egynéhány kormány­kegyeltnek jó pozícióba való elhelyezése —, hanem igenis felügyeleti hatáskörükben szerzett tapasztalatok után nem nagy bizalommal viseltet az adminisztráció tevékenysége iránt, amely, amint tudjuk és láttuk sok esetben, nem az autonómiát jelenti. így aztán érthető, hogy egy költségvetés, amelyen hosszú hónapokon dol­goznak az autonómiánál, vitatkoznak, kapacitálnak, nagy nehezen tető alá hozzák, megszavazzák, akkor fel­kerül a belügybe és ott — épp az ellenkezőjét olvassák ki a számoszlopokból, mint a városatyák. És meg is vál­toztatják. Mert a belügyminisztérium szakemberei azt látják, hogy ez nem az autonómia készítménye, hanem a különféle pártpolitikától meghajszolt adminisztráció. Nem a belügyminisztériumon múlik az, hogy az igazi önkormányzati szellem vegye át a főváros vezeté­sében az irányítást, sem pedig a törvényhatósági bizott­ság tagjain. Azonban addig, amíg három egymástól független és ellentétes érdek fut: mint a mindenkori kormányzat politikai érdeke, a polgármester pártpoliti­kai érdeke, valamint a főváros jpolgárságának az érdeke, addig ez az önkormányzati elv nem nyilatkozhatik meg azzal az erővel, amelyre szükség volna. Ha majd a pol­gármester érdeke politikamentesen, mindenen felülállva, teljesen összeolvad a polgárságéval, akkor el fog követ­kezni az a korszak, amikor egészséges kompromisszum köthető minden ellentétes kérdésben a főváros autonó­miája és a kormányzatot képviselő belügyminisztérium között. Szendy Károly kétéves polgármesterségéből eze­ket a tanulságokat tudjuk ma levonni, de nem csak mi, hanem a fővárosi közvélemény nagy része és így egész természetes, hogy válaszúton áll a jövőt illetően a pol­gárság. Nem szabad elfelejteni azt, hogy a főváros van hivatva irányt mutatni az önkormányzati elv fenntar­tására és megőrzésére az egész országban, miután úgy kulturális, mint anyagi felsőbbsége abba a helyzeti előnybe juttatja, hogy nincs reászorulva az állam támo­gatására. Mezőgazdasági szociálpolitika Ha valaki élő és tartalmas példát akar keresni arra vonatkozólag, hogy miként.lehet a szociálpolitikai irány­zatot valóban helyes szociálpolitikai érzessél kitölteni, fel kel hívnunk figyelmét arra, ami az agrártársadalom­ban az utóbbi hónapokban, mint „komáromi norma" indult el hódító útjára és születtek meg a többi normák (mint „nádori", „érseki" stb.). Ez a mozgalom kétség­telenül élénk bizonyítéka annak is, hogy a mezőgazda­sági vidéki kamarák miként tudnak szellemi működésük­kel a keretükbe tartozó egyedekre olyan hatást gyako­rolni, amelyek aztán a gyakorlatba átvitt kísérleti meg­valósításokkal tényleg az agrártermelés vitális érdekeit mozdítják elő nemcsupán a termelési nivó emelésével, hanem az agrárius lakosság szociális helyzetének is a javításával. Azt elvitatni a mezőgazdasági vidéki kama­rai szervezettől semmiképen sem lehet, hogy az agrár­kulturális szellemi működésük jótékony hatással van tag­jaira, az egyes járási mezőgazdasági bizottságok ko­moly munkát végeznek és teljes mértékben át vannak hatva hivatásuk fontosságától. Az utóbbi hónapokban figyelemmel kísértük a Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara működését és meg kell állapítanunk, hogy igen értékes munkát folytat, amiben igen nagy érdeme van Ormándy János igazgatónak és Mille Géza h. igazgató­nak. Tanulmányozva a komárommegyei gesztesi járás­ban megszületett „komáromi normá"-t, elénk tárult az a tagadhatatlan tény is, hogy a birtokos osztály ugyan­csak feladata magaslatán áll és eltekintve az agrárter­melés súlyos, nagy gondot igénylő helyzetétől, küzdve az időjárás, az értékesítés és tőkehiány borzalmas akadá­lyaival, nem szólva az ipari kapitalizmus jól megszerve­zett, óriási fölényéről, amelyhez végső fokon mégis az agrárius réteg adja meg úgy közvetett, mint közvetlen értékszolgáltatásával a gránit-alapot, kipréselt obulusai­val a tőkefölényt, csak meghatva tudunk írni arról az ősi életerőről, amely ezt a birtokososztályt jellemzi. S amikor látjuk, hogy a létfentartás nehéz küzdelmei mel­lett a többségnél jelentkezik a szociális érzék is, akkor megtudjuk érteni azt, hogy miért érdemli meg ez a ré­teg a magyar fajfenntartás jelzőjét, miért nyugszik a nemzet épülete ezeken az alapokon. A „komáromi norma" Ivánkay Kálmán bana-i föld­birtokos javaslata alapján született meg, amely javasla­tot a gesztesi járási mezőgazdasági bizottság egyhan­gúlag magáévá tette. Kérdést intéztünk ebben az ügy­ben magához Ivánkay Kálmánhoz, aki elképzelését a következőkben közölte velünk: „A sokgyermekes gazdasági cselédek és munkások megsegélyezését következőkép gondolom. Elsősorban szükséges, hogy vidékenként, járásonként megállapítsák a minimális konvenciót, melyhez a harmadik 12 éven aluli gyermektől elkezdve családi pótlék adandó. (Én napi félliter tejet és évi 100 kg. rozsot javasoltam.) A vidékenkénti minimális konvenció azért állapítandó meg, mert majd minden faluban más a fizetés, könnyen meg­eshetne, hogy egyforma rendezéssel egyes vidékek rosz­szul járnának, mivel pedig a jelenlegi bérkülönbözetek a gazdasági viszonyok szerint alakultak ki (más üzem­94

Next

/
Thumbnails
Contents