Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 11-12. szám - A magyar külpolitika mai helyzete

eredményben mily irányba fog terelődni. Csak azt érzi mindenki, hogy hosszúlejáratú kérdésekről van szó, amelyeknek rendezése sok időt és nagy türelmet fog Igénybe venni. Talán innen származik az a fokozott nyugtalanság, amely nem egy esetben már a háború fenyegető képét is közeledni látja. Ezt a sötétenlátást ma még erősen ellensúlyozza az az egészséges optimizmus, amely nem tud egy háború kitörésében hinni. Ez a felfogás nemcsak a nagyhatalmak vezető államfériainak ismételt megnyilatkozásain és a nemzetiközi helyzetnek a legutóbbi időben észlelt bizonyos mértékű enyhülésén alapszik, hanem nevezetesen azon a tényen, hogy dacára a szőnyegen levő még megoldatlan nagyfontosságú kérdéseknek, eddig sikerült minden fegyveres konfliktus 'kitörését megakadályozni. Sikerült ez még a spanyol kérdésben is, ahol, mint már említettem, rendkívül nagyhorderejű érdekek ütköztek össze. Az előbb felsorolt nagyfontosságú 'politikai események bennünket főleg abból a szempontból érintenek, hogy érdekelve vagyunk a béke minden körülmények között való fenntartásában. Ebhez a minden komoly tényező által kivánt békefenntartáshoz mi is erőnkhöz mérten 'hozzá akarunk járulni azon a területen, amely földrajzilag hozzánk a legközelebb áll, nevezetesen a D u roa-med e n cében. Szűkebb érdekkörökhöz érve, mindenekelőtt meg kell emlékeznem néhány szóval a kisaníantról, vagyis ama államcsoportról, amely keletkezésének első pillanatától kezdve Magyarország igábatartását tűzte ki főcéljául. A legutolsó időben nagyon sokat hallunk a kisantant gyengüléséről, sőt bontásáról is. Mégpedig nem olvan oldalról hangzanak el. ezek a jóslások, amelyek a kisantanttal szemben ellenséges álláspontot foglalnak el. Hiszen a kisantant parlamentjeiben is tárgyalták ezt a kérdést. De napirenden tartották az egész európai sajtó, elsősorban a francia lapok, amelyek nyíltan tárgyalták a kisantant válságát, veszélyeztetve látták azt a jó viszonyt, amely eddig Franciaország és a kisantant államai között fennállott és azzal próbálták magukat vigasztalni, hogy a Franciaországgal olyan bőséges kapcsolatokat fenntartó Angliának felfegyverkezése megteszi majd a hatását az egyes, már erősen ingadozó kisantant államokra is és visszatereli őket a nyugati nagyhatalmak ama csoportjába, amelynek szuperioritásához nézetünk szerint fegyveres konfliktus esetén kétség egyáltalán nern férhet. A magam részéről a kisantant bomlásáról forcalombahozott híreket legalább is túlzottaknak tartom. Régi tapasztalat mutatja, hogy hosszú, nehéz időkön Icerteisztirl karöltve küzdő országok szövetsége nem egykönnyen esik szét, a kohézió gyengülése és lemorzsolódása mindig csak lassan és fokozatosan megy végbe. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kisantant meg tudta őrizni régi tekintélyét és hogv valamikor nagy befolyása ma is vitathatatlanul fennáll. Ennek a hármas kombinációnak vezető államférfiai tudvalevőleg mindi g az együttműködés szorosabbátételére és kimélyítésére törekedtek. 1933-ban kidolgozták az ismeretes új statumokat azzal a magasratörő céllal, hogy a három állam politikai, gazdasági és katonai együttműködésének egységesítése útján államszövetséggé alakuljon, amlely 45 millió lakosával és nagy természeti erőforrásaival nagyhatalmi tekintéllyel léphessen fel és folyhasson be az európai politika intézésébe. Ez a terv meghiúsult. Nem valósulhatott meg, mert a három állam alapvető kérdésekben nem tudta politikai célkitűzéseit közös nevezőre hozni. Eltérőek a nézeteik az osztrák, a német és az orosz kérdésben. Igaz, hogy mind a három állam hivatalosan ellenzi úgy az Anschlusst, mint a resaurációt, db valószínű, hogy amenyiben egy végleges állásfoglalás szükségességére kerülne a sor, az egyik restauráció, a másik az Anschluss mellett döntene. Erős ellentétek Németországtól ma mái csak Csehszlovákiát választják el, míg Jugoszlávia egyáltalában nem rejti véka alá azt a nagy fontosságot, melyet a Berlinnel való jóviszonynak úgy politikai, mint gazdasági szempontból tulajdonít; Románia pedig a francia, kisantant és a Balkánszö,vetséghez való hü ragaszkodás trteltett ápolni igyekszik összeköttetéseit a Németbirodalommal is. Közismert dolog, hogy az orosz kérdésben a kisantanfban három fokozatot lehet megállapítani. Csehszlovákia külpolitikáját elsősorban a Szovjettel való szövetségre alapította, mert az elmúlt évek keserű tapasztalai alapján elvesztette bizalmát a Népszövetségben és nehézségeket lát abban, hogy nagy nyugati szövetségese adott esetben gyors és hathatós segítségben részesíthesse. A nem létező magyar veszély ellen biztosította magát a kisantantszerődések álíaí, megfeledkezet azonban arról, hogy megfelelő módon gondoskodjék a más esheőségek elleni védelemről, amelyek pedig az általam' fentebb említett európai változások folytán most — legalább is Prága véleménye szerint — bekövetkeztek. Ezt a hiányt próbálja a csehszlovák kormány pótolni a fennálló kisantantszerzöd^sek olyértelmű módosításával, hogy azök az általános kölcsönös segélynyújtási egyezményekké alakíttassanak át. Igaz, hogy ezek a törekvések eddig nem jártak eredménnyel. Prága mindazonáltal ezzel a magatartásával mindjobban belesodródott a magas európai politikába és természetesen részesévé vált az 'ezzel járó minden veszélynek is. Románia óvatosabban járt el. Lemondott legalább is arról, hogy Prága nyomdokain haladva, Szovjetoroszországgal segélynyújtási szerződéses viszonyba lépjen és beéri azzal, hogy hatalmas szomszédjával korrekt, lehetőleg jó viszonyt igyekszik fenntartani Hogy megfelel-e a valóságnak az az állítás, amely szerint Románia csak azért határozta el magát erre a politikára, mert Besszarábia annexiójának elismerését nem sikerült Moszkvában elérnie, erre pozitív bizonyítékok nem állanak rendelkezésre. A prágai iránytól legjobban távolodott el Jugoszlávia, mely tudvalevőleg a diplomáciai összeköttetést sem állította helyre Szovjetoroszországgal. Hogy Belgrád miért idegenkedik a jugoszláv-szovjet viszony normalizálásától, erre vonatkozólag a legkülönbözőbb híresztelések vannak forgalomban. Az egyik verzió szerint az volna az indítóok, hogy Belgrád bízik abban, hogy egy nem távoli jövőben ismét nemzeti irányzat kerül uralomra Oroszországban, amely lehetővé fogja tenni a vele való szoros együttműködést abban a mértékben, amit az a háború előtt és alatt fennállott. Eme felfogás szerint a mai állapot máris átmenet a nemzeti irányhoz, amely előbb-utóbb felül fog kerickedni Moszkvában. De bárhogy legyen is, a tény az, hogy a belgrádi politika jelenleg lényegesen eltér a prágai iránvtól abban, hogy nem új szövetségesek biztosításában vagv a fennálló szövetségek kibővítésében, hanem az arra 84