Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 7-8. szám - Erkölcs. Világnézet. Történelem

kezdetéig. Még a késő középkornak a pápai hatalom alól lassanként emancipálódó államai is a katholikus gondolatrendszer alapján épültek, s a céhekből kiutasított tanonc vagy segéd „Vogelfrei" mivolta éppenúgy igazolja a világi élet katholikus tartalmát, mint a céhek jelvényei, emez a védő szentek atributumait, amaz az egyházi átok rendszerét lopva át a köznapok világába. A középkor folyamán a világi élet általában mindenüt az egyházi gondolattal párosul s az egyház a nacionalizmus hajnaláig meg is tarthatta ezt a szerepét, annál is inkább, mivel a zsidóság « „ghetoba" zárva nem árthatta magát a közügyek intézésébe, úgy annyira nem, hogy egyes országokban, mint például Magyarországon, a zsidók vámszedők és pénzváltók sem lehettek (Aranybulla). A zsidóság azonban várva-várta azt az időt, amikor a ghetho falait ledöntve, a szabadság jelszava altt elözönölheti és felkvarhatja a világot. Ez a pillanat el is következett, amikor Kolumbus áthajózott az Atlanti-óceánon és ezzel a világ megrázkódtatásszerü hirtelenséggel megnyúlt. Az egyes államok hódítási ösztöne felszabadult, s megnyílt az alkalom a bomlásra. Az egyház elvesztette világhatalmi teljességét, az erkölcsi szabályok és a kigyensúíyozott élet dogmatikus tökéletessége megdőlt. A pápai trónus tekintélye megrendült s a pápák világi, illetve politikai hatalma alig terjedt túl a pápai állam politikai határain. A keresztény egység megdőlt, a szomszédok reádöbbentek a köztük fennálló faji és nyelvi különbségekre s ez a megdöbbenés egyben megadta a lökést, hogy félretéve minden vallási elvet és vallási kötelességet, egymásra kardot emeljenek. A gazdasági válság is sokban hozzájárult ehhez, az irigység, a hatalomvágy és a személyes akarások pedig a bukás felé terelték, a középkor történelmi mozdulatlanságát. X. Leó pápa ekkor ismét kereszteshadjáratot hirdet és utoljára igyekszik a Nyugatot a kereszténység érdekében egységes fellépésre és mozgalomra bírni — Kelet ellen. A hadjárat élére pedig azt az I. Ferenc francia királyt állította, akit csak az imént fosztott meg V. Károly a német római császári trón reményeitől. Mint tudjuk, e tervbevett keresztes hadjárat költségeire hirdetett búcsút a pápa, azaz bűnbocsánatot azoknak, akik e nagy cél érdekében adakoznak, — ezek voltak az úgynevezett „Bűnbocsátó cédulák", melyek a világ valamennyi keresztény államában forgalomba kerültek. A háborúságok ekkor már napirenden voltak, a pápa alig győzte békíteni a fejedelmeket, és úszítani a népeket a pogányság ellen a „Szent földért". Az emberek azonban megváltoztak, a „Respublica christiana" eszménye kevéssé érdekelte őket, egymásra leselkedtek és alkalmas pillanatot vártak, hogy az elfojtott érzéseket kirobbantsák. A pápa bizalma I. Ferencé volt. V. Károly császár fájlalta ezt a mellőzést, de még inkább aggódott, hogy a bár meggyengült, de még így is hatalmas pápai kegy felbátorítja I. Ferencet, hogy őt trónjáról letegye, akkor, amikor az egész keresztény világ költségén felállított kereszteshadaival kelet felé esetleg megindul. A császár rémülten nézhette a „bűnbocsátó cédulák" árulását, melyek nyilvánvalóan a nagy ellenség malmára hajtották a vizet. Ekkor akadt egy wittenbergi pap, aki kikelt ez ellen, s nyílt fellépést hirdetett a katholikus egyház romlottsága ellen. Luther fellépése volt az a bátor kezdeményezés, mely útját vághatta Ferenc felszerelésének és szolgálatokat tehetett a császárnak. A császár menlevelet ad Luthernek s nem égetteti meg, mint ahogy Huszt és a többi nacionalista hitvallót megégették, elpusztították. A pápa nem átkozza ki, a meghatalmasodott császárt. A császár nem támad Brandenburgi Albert ellen, mert Luthert támogatja. A német politikai érdek megteremti az evangélikus egyház alap~ jait és megindul a nagy folyamat, később Calvin és Zwingli helvét vallása is belekapcsolódnak, a nacionalista vallásosság kiépítésébe. Csak Franciaország tart ki a katholikus totalitás elve mellett és lemészároltatja a hugenottákat. A protestantizmus tehát az ágostai tiltakozástól kezdve eleven külpolitikai tényezővé lett és azzá vált a calvinizmus is, éppen úgy, mint az angol államegyház, mely nem pusztán VIII. Henrik csapodárságából, illetve házasságbontó peréből, hanem egy sokkal mélyebb, szintén politikai természetű okból alakul. Az ok nyilvánvalóan az volt, hogy a király kancellárja, Cranmer canterbury érsek, a királyt az államon felül az egyház teljhatalmú urává is akarta tenni, hogy Anglia minden külső befolyástól mentesen alakíthassa ki nemzeti államát és kormányzatát. A püspökök uralma itt is, éppenúgy, mint a német-római birodalomban, az új, világiakkal is kiegészített egyházon épült. A protestantizmus a pápa ellen fordul s nyíltan a katholikus egyetemlegességtől való elszakadást hirdette. A szláv és görög egyház is a nacionalista szeparácó elvén állott, s csak azok az államok tartottak ki Róma mellett, amelyek vagy a latin faji és nyelvi közösségbe tartoztak, vagy valamely politikai oknál fogva látták a katholikus gondolatban nemcsak az üdvözülést, de a világhatalom kulcsát is. A nacionalisták viszont átlátták a protestantizmus eszközszerüségét, mely a tömegnek megadta a keresztény etikát, de vele együtt a szabadságot és a Rómától való függetlenséget is. Csak a nacionalizmus politikai eszméi menthették meg a protestantizmust attól, hogy legjobb esetben is a keleti keresztény szekták sorsára jusson, melyek bármily magasztos tanokat hirdettek, vagy hirdetnek, csak csekély jelentőségűek maradtak, s vagy mint egy állam hitbeli hovatartozásának ismérvei, vagy mint a keresztény hit és tiszta vallási meggyőződés őrszemei virrasztanak jobb időkig a pogány világ közepén. A protestantizmus természetesen jóval szerencsésebb körülmények között alakult, első századának izgatott politikai és társadalmi légköre alkalmas volt arra, hogy tanításai, mint egykor a katholicizmus, ismét nyugalmat hozzanak s a fellazult katholicizmus nyomán egy új krisztusi konszolidációt teremtsenek. A zsidóság még alig merészkedett ki a ghethokból s mint quantite negligable csak inkább a bűnügyi krónikák vagy pénzügyi kérdések alkalmával került összeköttetésbe a keresztény etikán felépült világrenddel. A csapás azonban, melyet a reformátorok és maga a protestantizmus a római egyházra mértek, hallatlanul nagy volt. A meggyengült pápai hatalom s a katholikus hitélet devalvációja minden komoly megmozdulást vagy önvédelmet kizár. Savonarola purifikáló megmozdulása mit sem ért, a római egyház központi vezetésén a személvi kérdések és a családi érdekek lettek úrrá. A Mediciek és Borgiák hatalmi akarásai megingatták a pápaság abszolút tekintélyét, pedig a reformáción felül a latin egységen belül is terjedtek a tudomány, a faj és a bölcselet forradalmi eszméi, mint amilyen a „Mégis mozog a föld" Galilei-féle lázadása is volt. A machiavelizmus elvei nem sokat segítettek a helyzeten, egyetlen mentségül a „compelle intrare" szent Ágoston módszere maradt, mely az uralkodói akarat jogával akarta a vallásszabadság követeléseit elnémítani, s a római egyházból való kitérést megtiltani. Hobbes bölcselete is ebben a szellemben alakult és erős rokonságba került az ellenreformáció alapjaival. A protestantizmus azonban a türelem módszerével felel, melyet politikai vi74