Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 5-6. szám - Ifjúság és közélet

szegény állástalan diplomásoknak jórésze talán már főmérnök, főkönyvelő, vállalati ügyész, vagy cégjegyző lehetne és ha ez egymagában nem is változtatna lényegesen az egészségtelenül egyoldalú zsidó gazdasági hegemónia jellegén, mégi.s egy nagy gonddal és problémával kevesebb nyomná a mai ma?var életet. Ezeknek nagyrésze már koránál fogva is túllépi az „ifjúság" szó fogalmának határát, s éppen az „ifjúság" fogalomkörének tisztázása követeli meg, hogy őket ebből a fogalomból kizárjuk. Nem „ifjúság" az elhelyezkedettek kategóriája, csakúgy, mint az a iserdülő gyermekhad sem, amely a testi és szellemi emberérés stádiumában van. Ezzel tisztáztuk is az „ifjúság", a „nemzet ifjúsága" fogalmát, ezt a testi és szellemi érettség fokán álló, a hivatására való készülés állapotában lévő kategóriát, hangsúlyozzuk, hogy ez természetesen nem jelenti csak a főiskolai hallgatóságot, ebben éppúgy benne foglaltatik az iparos és kereskedő-fiatalság, mint a kertészképzőben művelődő parasztlegény egyaránt, A „közélet" fogalmába pedig csodálatosképen jóformán kizárólag a politikai fórumokon szereplők öszszességét zárják. Ennek a fogalmi tévedésnek nyilván az az oka, hogy az emberek általában legtöbbször a politikusokat látják a pódiumon, szóval kisebb-nagyobb közösségek előtt és kétségtelen, hogy ezeké — mármint a politikusoké — az ország két legnagyobb pódiuma: a parlament és túlnyomóan nagyrészében a sajtó. A közéletnek azonban más elemei is vannak. A közélet fogalmába beletartoznak nemcsak a politikusok, nemcsak a más pódiumon nyilvánosan szereplök, nemcsak a nyilvánosan ítélkező bírák, nemcsak a nyilvánosan előacTó író, kiállító művész, tudós, katona, rendőr és más, a nyilvánosság előtt személyiségük valamilyen funkciójával megjelenők, hanem idetartoznak a gazdasági élet zárt és párnázott ajtói mögött sokszor szinte személytelennek tűnő egyének is, akik ritkán „szerepelnek" a nyilvánosság előtt, de működésiük hatása annál érezhetőbb. Tehát felelősség elvéből levezetve: közéleti tényező minden olyan egyéni élet, amely nemcsak a maga hivatásszerű funkciójában, de egész életstílusával is közvetlen felelősséggel tartozik az egyetemes közösségnek. E két fogalom tisztázása után önkéntelenül is felmerül az a kérdés, hogy mi az ifjúság szerepe, feladata és milyen legyen a magatartása a közélettel szemben? Továbbá, mi a közélet kötelezettsége és milyen Jegyen állásfoglalása az ifjúsággal szemben? Az előbbi kérdésre azt a megállapítást tehetjük, hogy az ifjúságnak legfőbb feladata a hivatásra való felkészülés, éspedig Széchenyi szellemében, vagyis etikai, erkölcsi és intellektuális erőinek izmosításával. Készülniük kell arra, hogy majdan részesévé válva a magyar közéletnek, ezt a közéletet három leggyengébb pontján: felelősségérzetében, az egészséges önvizsgálatra való készségben és művelődésre való hajlamában erősítse meg. A felelősségérzettel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell ennek fontosságát, mert csak ennek egyetemes gyakorlásában edzett ifjúság irthatja ki csak a magyar közéletből a közösség vagyonával való hitványán könnyelmű gazdálkodást, a nagy szellemi és erkölcsi hagyományoknak fecsérlését, a magyar sors-kérdésekről való felelőtlen, ostoba és műveletlen fecsegést, amiről már Széchenyi is oly sokat panaszkodott. Állandó izzó parázs legyen az ifjúság lelkében a magyar sorsnak tartozó felelősség: testét és eöészségét azért edzze, mer szüksége van rá a magyar egészségnek, szellemét azért művelje, mert ettől függ a magyar közművelődés nívója, lelkének, szívének tisztaságát azért ápolja, mert ezt követeli a tisztább, emelkedettebb magyar jövő. Ami pedig a valódi és őszinte önvizsgálat elvégzéséhez szükséges alázatot illeti, erről csak azt mondhatjuk, hogy csak az ilyen mély, belső alázatra képes ember, aki letud számolni a legnagyobb erővel, saját hiúságával — csak az tud igazán önérzetes, büszke és erős lenni kifelé. És ami az egyes emberre áll, az áll a nemzeti kollektivizmusra is. Sohasem volt a magyarságnak annyira szüksége erre a nagy önvizsgáló alázatra, saját nemzeti hiúságával való leszámolására, mint most, hogy minél önérzetesebb, minél erösebb lehessen kifelé.. Soha a magyar közéletben nem tombolt az önimádatnak, az egyéni hiúság kielégítésének, az egyéni halhatatlanságnak képekben, szobrokban való megörökítésének olyan tragikus szenvedélye, mint most. A „gyorsan dicsőüljünk meg" lázas mámora mindig az elgyengült, korai halált váró szervezet tragikus jellemzője. Az erős ember mindig nyugodtan beszél a halálról. A mai magyar közélet nem szereti a tragikus attitűdöt, nehezen tűri a hibáit és betegségeit ostorozó kritikát, — dühösen és megvetéssel fordul az olyan sötét próféciák és vesékbe vágó keserű szavak ellen, amilyeneket Széchenyi után csak Ady vágott szemébe: Az ilyen — nem hízelgő irodalom — nálunk destrukció. Pedig az erős népek irodalmai közül csak az angol irodalomra mutatok! Nincs az angolnak olyan nagy írója és olyan reprezentatív, nagy irodalmi müve, amely kegyetlenül végig ne korbácsolna az angol hibákon, az angol bűnökön, az angol félszegségeken. Az angol — nagy és erős nép — tűri ezt, javul és erősödik tőle, mert tudja, hogy ez „felüdülésének igazi alapja". A mai magyar ifjúságnak ez legyen legfőbb erkölcsi gyakorlata, hogy minél gyakrabban merüljön meg az önvizsgáló alázat frissítő vizében, kutassa, keresse saját hibáit is, hogy megtalálhassa, megérthesse nemzeti közösségünk, de főleg közéletünk bűneit és javítani való hibáit is, mert csak ezen az úton juthat el a szellemi erőink fejlesztésében reá váró feladat méltó teljesítéséhez is. Ma újra aktuális az, amit Széchenyi a „közintelligentia" szóval jelölt meg, vagyis a közműveltség, amelynél rá kell mutatnunk, hogy nemzeti társadalmunk szélesebb rétegei, de még a közélet felelősebb tényezői is, alig szívták magukba azokat a művelődési alapelemeket, amik minden öntudatos nép szellemének közkincsei. E téren hárul a mai magyar ifjúságra a feladat, hogy elvégezze a nemzeti közművelődés félelmetes hiányainak pótlását. Ezt mind a magyar ifjúságnak kell elvégeznie, amit csak tanulással lehet elérni és állandó szomjas érdeklődéssel, amely a művelődés minden területe felé elágaz. Végül, ha a magyar fiatalság átérzi és átérti feladatát és vállalja annak teljesítését, akkor önmagától kialakul magatartásának olyan méltósága, ami egymagában, hang és szó nélkül is, minden lármás tüntetésénél erőteljesebb kritika lesz a mai közélettel szemben. Ha pedig a magyar közélet be akarja tölteni természetes hivatását a magyar ifjúsággal szemben, akkor előbb önmagában is meg kell újulnia azon a módon, amit az ifjúságnak ajánlottunk, a felelősségérzet erősítésével, az önismeret kimélyítésével és a művelődésre való hajlandóság fokozásával. Ha a magyar közélet erre képtelen, akkor a magyar ifjúságnak az ő vezetése nélkül, egyedül kell megjárnia a verejtékes, keserves, de nemzetmentő útját. 52