Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 5-6. szám

NAPIRENDEN VAN: 1. Az iparügyi novella 2. 4 telepítési javasfiat 3. Hodzsa utazásai 1. Az első lépés a védelem felé: az iparügyi novella. Mármint az a tény, hogy az iparnak nálunk külön minisztériuma van, élesen domborodik ki a most tárgyalás alá kerülő iparügyi novellából. Tagadhatatlan, hogy hivatást tölt be és jól tölti be az új minisztérium, amikor a védelme alá tartozó foglalkozási ágaknak az új törvényjavaslattal hathatós védelmet nyújt. A javaslat indokolása meg is jelöli ezt az utat, amely úgy szól, hogy a külföld legújabb kodifikációi is mintegy visszatérést mutatnak a régi céhrendszer felé. Ha ez a novella nem is tűzi ki céljául ezt az utat, de tagadhatatlanul megtaláljuk benne a ma élő ipari társadalom anyagi érdekeinek erős védelmét. Kétségtelen, hogy az iparügyi minisztérium szivén viseli a küzdelmekkel teljes iparosság jelenlegi érdekeit, amikor ebben a novellában is súlyt szerez a tisztes foglalkozásoknak, megvédi, sőt fejleszti a tudást a mestervizsga meghonosításával, azonban tagadhatatlanul ezzel önkéntelenül ujabb és ujabb sorompókat állít fel a kenyerét keresni akaró magyar társadalmi rétegek között. Az a pont, amely arra vonatkozik, hogy az iparigazolványok kiszolgáltatására befolyással lesz a helyzet szükségessége is, vagyis bevezethetővé válik a zárt szám rendszere, igen hatásos védelmet jelent a már révbejutottaknak, azonban nehéz akadályt gördít azok elé, akik szintén munkával szeretnének boldogulni a nehéz időkben. Meg aztán nem szabad megfeledkeznünk a nagy általános érdekek és igények szempontjából nagyon fontos körülményekről sem. így többek között arról, hogy amikor a föld, a magyar föld nem tud minden egyes embernek lehetőséget nyújtani a kenyérkeresethez, akkor egész természetes, hogy az ipar mezején is keres boldogulást a föld népe, régi folyamat ez az iparosodás terén és sokszor nem jelentéktelen az a szám, amelyet a gyáripar fejlettsége jelent a magyar társadalom kebelén belül is az ilyen felesleg felszívódásában. Nem tudunk elzárkózni ama igazság megálapítása elől sem minden ilyen szabályozás vizsgálatánál, hogy amikor a ma jelenségeiből levont konzekvenciák szerint, a ma egy táborba tartozók érdekeit akarják törvényes szabályozással megvédeni, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a jövő generációt és főleg nem lehet magas válaszfalakat éptíeni az egyes társadalmi osztályok közé. Ne kössük béklyóba az emberek cselekvési szabadságát olyan pontokon, ahol a struggle for life, a megélhetésért való küzdelem amugyis igen erősen próbára teszi őket. Miként a szükséglet nem szabályozható rendeletekkel, miként az időjárásra sem tudunk befolyást gyakorolni rendeletek kibocsátásával — pedig milyen jó lenne mondjuk ez a mezőgazdasági termelés szempontjából és érdekében! — éppen így káros lehet az egyes foglalkozási ágakba tartozók beskatulyázása, mert akkor nem tud igazodni a szükséglet szülte igényekhez. Nálunk már az 1884. évi XVlI-ik törvénycikk fektette le az alapjait az iparszabadság megszüntetésének, ennek folytatása volt az 1922. évi XH-ik törvénycikk és most pedig a soron lévő iparügyi novella. Szerintünk állandósítás esetén fokozatos visszafejlődést jelent, mert a mai fejlett technikai irányzatok mellett még jobban kidomborodott az a tendencia — amely annakidején, a gépesedés korszakának kezdetén géprombolásos megmozdulásokhoz is vezetett — hogy egyre kevesebb emberi energia szügségeltetik az elsőrendű szükségletek kielégítéséhez. Ma már nevetségesnek tűnik fel Adam Smith elriasztó példája a gépesedésről, amikor kimutatta, hogy 10 ember és egy gép segítségével naponta 50.000 gombostűt állítelő. Hol vagyunk már ettől! Ma már ott tartunk, hogy egy munkás és egy inas egy gép segítségével egy nap alatt tízmillió gombostűt állít elő becsomagolva, eladásra készen. Ez a gépesedési folyamat tagadhatatlanul rontotta a kézműiparosok helyzetét az egész világon, de tudjuk azt is, hogy ezt megállítani balgaság lenne, nem szólva annak lehetetlenségéről. A kanapé, illetve a gépek kidobásával nem oldható meg a szociális helyzet, sem pedig a foglalkozási ágaknál visszatérni a céhrendszer kötöttségeihez, még ott is, ahol az államszocializmus a tőkét is kivette a magántulajdonból, mint az orosz szovjetnél, még ott is a gépesedés fejlesztésén fáradoznak. Nálunk sem akadályozható meg ez a folyamat, pláne, ahol a tőke szabadságot élvez. Nem hunyhatjuk be a szemünket olyan tények előtt, amelyek előttünk állanak: a kézmüiparosság nehéz helyzetének előidézője elsősorban is a gyáripar fejlődése, a gépesedés fokozódása. Azokon t területeken pedig, ahol még a gép nem vette át az uralmat, ott teret kell engednünk az egyéni érvényesülésnek ennek teljes szabadságot kellene nyújtanunk. Hiszen a világháború előtt úgy tanultuk a katonaságnál, hogy egy ember és egy puska még nem jelenti a katona fogalmát, bezzeg a nagy háborúban az „egy puska, egy ember" minden inasi, vagy segédi idő nélkül iparigazolványt jelentett mindenkinek a hősi halálhoz, mert ezt így kívánta a Haza érdeke. Szerintünk a mai súlyos gazdasági helyzetben módot kelelne találni arra, hogy egy ember és egy szerszám kész iparost jelentsen. Az iparos társadalom hálás lehet az iparügyi minisztériumnak és főleg Bornemisza Gézának, aki nagy szakavatottsággal, energiával vette kezébe sorsuk irányítását és meg vagyunk győződve arról, hogy ő lesz az, aki mindig az ország gazdasági helyzetéhez mérten fogja az ipari kodifikációt úgy irányítani, hogy az a dolgozók érdekeit mindig a legjobban megvédje. Ez indokolja a mai törvényjavaslatot is. 49