Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 3-4. szám - Szeged túlköltekezik

vezetője tudmásulveszi a nagy nyomort és azt jelenti ékes szavakkal felsőbb hatóságának — illő szolgálati út betartásával — és sürgős intézkedést kér. Nem elég, ha elvégzi azt a nagyon sok bürokratikus munkát — vagy hetvenféle kimutatást, feljegyzést, mindenféle felsőbb hatáságnak, vagy behajtja az adót drákói módon, mert ezt is neki kell csinálni. Mindezt tudjuk és mégis! Mégis azon az állásponton vagyunk, hogy ezekben a kérdésekben kevés a tudomásulvétel és jelentés, ezekben az ügyekben a helyi vezetőnek gyors helyi intézkedést is kell iniciativálni, mert tudjuk azt, hogy mit jelent a jelentéstétel ós a várás az intézkedés irányában. Ez további elmélyülését jelenti a nyomornak. Ez semmi, mert ez olyan őrlőmalomba kerül bele, ahol nincsen más, csak íróasztal és íróasztal a végtelenségig, fel egész a minisztériumig. Ha akta lesz belőle, akkor vége. Szerintünk aktává csak akkor válhat, ha már valamilyen előzetes intézkedés megtételét jelentheti az, akire egy kis község erkölcsi és anyagi, irányítása rábízatott, mert ha áll az, hogy segíts magadon, akkor a jó Isten is megsegít, akkor fokozottabban áll ez a közigazgatásra. Most csak két példát idézünk, amelyek talán nem is vágnak egybe így hirtelen egymásmellé álítva, azonban sokat lehet belőle következtetni és megmutatja azt az utat, amelyet követnie kellene az igazi jó, hivatását valóban teljesítő közigazgatásnak. 1. Szabó Lajos könyvéből idézzük a következőket: „Egy olyan faluban időztem huzamosabban, ahol a szociális helyzet kétségbeejtő volt. A község határa 1089 hold, ebből középbirtokosok kezén van 684 hold, más faluban lakóké 40 hold, a hatszáz parasztnak, 110 gyerekkel, mindössze 109 kat. holdja van, melynek egy része adómentes, mint árterület s így gazdasági szempontból sem jöhet számításba. 82 házban laktak, összezsúfolva, irtózatos szegénységben, volt család, ahol kenyeret csak az év néhány hónapjában ettek ..." 2. Lapunk 1932. évi, novemberi számában megemlékeztünk a következőkről: „...idéznünk kell a kaposvári járásba tartozó 55 község elöljáróságának a határozatát. Itt ugyanis lelkes agitációval bizonyos idő alatt 100.000 pengőt gyűjtöttek össze, hogy a járás szegényei részére menházat építsenek. Tekintettel arra, hogy ennek az összegnek nagyrészét az építkezés emésztené fel, valamint egy ilyen menházban a lakók eltartása minimálisan évi 20.000.— pengőbe kerülne, a járás 55 községének bölcs vezetősége úgy határozott, hogy a tőkéért inkább egy 200—250 hold nagyságú kisbirtokot vásárolnak. A szegények ezen gazdálkodnának, tehenészetet rendeznének be, kertészettel, méhészettel foglalkoznának s maguk teremtenék elő megélhetésükhöz szükséges élelmicikkeket..." Nincs helyünk oldalakon keresztül kifejteni e két idézettel kapcsolatos következtetéseket, azonban röviden választ adhatunk arra, hogy miben és hol kellene a magyar közigazgatásnak saját hatáskörében előljárnia. S ez a nyomor enyhítésének a gyorsításában, saját körzetükben, a közösség szigorú belevonásával. Attól kérni, akikről tudják, hogy van. Márpedig ezt csak tudják. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy senki sem tagadná meg, ha a közigazgatás kéri. Minitaliogy arról is meg vagyunk győződve, hogy minden körzetre esik a nyomorgók mellett tehetősebb is. Ez csak a gyors intézkedést célozná, addig is, amíg felsőbb helyről, átfogóbb rendelkezés érkezik. Mert hibás volna azt az utat követni például, amikor a csongrádiak körlevélben fordultak az itteni gyárosokhoz és kértek támogatást, ez nem lehet eredményes, hiszen a budapesti gyárosok eléggé meg vannak terhelve a fővárosi — nem szólva egyéb országos jellegű „szeretetadományok"-ról — segélyezésekkel, meg aztán nemi téveszthető össze az egyéni üzleti egyed az erkölcsi közösségekkel. Ügy hisszük, hogy a közigazgatásnak ilyen esetekben a szabályrendeletekben nem foglalt és nem is foglalható módon kell eljárniok, mert ennél a célnál minden egyéni akciójukat szentesítené utólag felsőbb hatóságunk is, hiszen gyors intézkedéseikkel, a nyomor enyhítésénél nemzetmentést végeznének. A falu jegyzőjének személyesen kell a kézbe venni minden faluban a segélyezés megindítását, a községi elöljárósággal karöltve, főleg naturáliák összegyűjtésével élelmiszerben és ruhaneműben is. A ruhaneműben az állam igen jó szolgálatot tehet, ha a csendőrség és katonaság kimustrált ruhaneműjét bocsátaná a vidéki közületek rendelkezésére az elosztás céljából az arra szorulóknak. Meg vagyunk győződve arról, hogy a közigazgatási szerveink még a nagy túlhaliinozottság ellenére is — kevés jövedelmük mellett — óriási munkateljesítményt végeznek,, mégis úgy látjuk, hogy jobban le kell vetkezniük a bürokráciát magukról és rusztikusabb eszközökkel, az élethez közelebbállóan kell a nyomor enyhítésénél kezdeményezmiök. Ügy képzeljük el, hogy a nyomor mértékének a felsőbb hatóságokhoz való jelentésénél már értesítést kellene adni ok arról, hogy ennek enyhítésére mit tettek folyamatba? S ez az a pont, ahol nem lehet sablonosán eljárni, amelyre nem lehetnek szabályrendeletek, mert amint például a kaposvári járást idéztük fentebb — módosabb vidékről lévén szó — ugyanez nem vihető keresztül például a Tiszazugban, vagy Csongrádban, ahol a birtokeloszlási viszonyok ilyen szerencsétlenek. S ezek nélkülözik a békebeli kivándorlási lecsapolást is. Mert ott, ahol hatszáz parasztnak összesen 109 holdja van 110 gyerekkel, ott valóban csak a gyors birtokreform segíthet mélyrehatóbban. Azonban addig is van mód és kell találni módot úgy a saját hatáskörben, mint a felsőbb helyről jövő segítségben. Mindez csak szervezés kérdése és a gyors intézkedésé. A magyar közigazgatásnak itt is helyt kell állania. X Szeged túlköltekezik A szabadtéri előadások igaz mérlege a végén mégis csak azt mutatja, hogy — ráfizetnek. Miután pedig az ilyen ráfizetésekre csakis ott van pénz, ahol a névtelen adózó fizeti be, egész természetes, hogy a végén mindent a város fizet. Szegednek különösen szerencséje van ebben a tekintetben, mert nemcsak az álandó kőszínházára fizet rá, hanem a szabadtéri előadásokra is. Most meg valamilyen „csoport" a nagy strand építésére kér támogatást a várostól és így tovább. Minden és mindig a város és a város. Mindenesetre szép dolog az idegenforgalom, de talán mégis kellene számolni és nem könnyelműen nagyvonalú vállalkozásokba belemenni, illetve alimentálni. Akkor hiába sirnak, hogy nincs rendben a kötségvetés és emelni kell a pótadókulcsot. Az nem lehet egészséges idegenforgalom, ahol minden egyes megforduló idegen nehéz százasokba kerül a városnak. Akkor egyszerűbb lenne olcsón, fix szerződtetni idegeneket a „forgalomra". A szűk látókör — vagy utánzási mánia? — sok helyen könnyelműségekre ragadtatja a közületek vezetőségét, nem tudják megítélni, hogy az idegenforgalmi iparban is van melegházi hajtás, amelynek nincs gyökere, csak — deficitje. Tessék megvárni, amíg önmagától fejlődik vidékek sze47