Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - A fogtechnikus-kérdés külföldi szabályozásai

ha nálunk ugyanez és ugyanakkor megtörténik, akkor ma már nem lenne valóban ez probléma, illetve rendezetlenség tárgya. De jellemzésként le kell szögeznünk még azt a tényt is, hogy akkor, amikor még a Monarchia fennállott, a régi jó idők Osztrák-Magyar Monarchiájában, sokkal több rendelkezés jelent meg Magyarországon ebben a kérdésben, rmint Ausztriában. Ezt azért említjük meg, mert ebből azt látjuk, hogy nálunk az orvostársadalom sokkal nagyobb befolyással volt mindig az illetékes 'helyre ebben a kérdésben, mint Ausztriában és többször tudtak rendeletet kiprovokálni folytonos panasztételeikkel, mint odaát. Mert például Ausztria csak három fontos rendelkezést ismer ebben a kérdésben, 1842, 1859. és 1892-ből, mert az 1905-ben benyújtott törvényjavaslat lett aztán az 1920-as rendezés alapja. Ugyanis az 1905-ös javaslat az osztrák legfelsőbb egészt-égügyi tanácsnak az az elvi döntése, hogy a fogpótlás a foggyógyászat 'integráns része és ennek alapján törfént a javaslat előkészítése, ami aztán olyan harcot provokált mindkét fél — az orvostársadalom és a fogtechnikusok részéről — hogy 1905-től a háborún keresztül, forradalmakon át, egész 1920-ig tartott, amig törvényerőre emelkedhetett, természetesen a közbeeső időszak figyelembe vett változásaival egyetemben. De mégis törvényes rendezést kapott ez a kérdés, nem úgy mint nálunk, ahol az 191 l-es belügyminiszteri rendelet, amely nemi vált be a gyakorlatban, amelyet végeredményben mégsem valósítottak a háború miatt úgy, ahogy kellett volna, képezi ma is az alapját annak a hivatali felfogásnak, amelyet ebben a kérdésben pl. a belügyminisztérium elfoglal. Jólehet, hogy az 191 l-es magyar rendelet is elfogadott bizonyos mértékben szerzett jogokat a fogtechnikusok részéről, azonban nem olyan körültekintően és méltányosan, mint az osztrák 1920-as törvény, amely teljes mértékben figyelembevette azokat, akik a törvény életbeléptetése idejében már a fogtechnikus pályán voltak, akármilyen minőségben, sőt bizonyos előnyös jogokat biztosít az özvegyeken keresztül a kiskorú gyermekek részére is. Azonkívül nagyon figyelemreméltó az osztrák rendezésnek az a megoldása, ahol például, amikor kihalási etatumra helyezi a fogtechnikusokat, ugyanakkor azonban megteremti a fogorvosi hivatás egészen új ágazatát, mégpedig azzal, hogy csak az lehet ezentúl fogorvos, aki elvégzi a kétéves, négy semesterb'ól álló speciális fogászati egyetemi kurzust, kötelező vizsgákkal, amely tanfolyamra csak a kész, orvosi diplomával rendelkező egyének mehetnek. Ez a rendelet 1930 január 31-én jelent meg és ettől kezdve, természetesen a már szerzett jogok kivételével, csakis azok az orvosok használhatják a fogorvosi címet, akik ezt a kurzust sikeresen elvégezték. Errevonatkozólag ezt olvashatjuk dr. Khaum könyvében: „Der Lehrgang dst nun Doktorén der gesamten Heilkunde zugánglich. Die Ausbildung dauert vier Semeisiter und umifasst die konservierende, chirungisehe und prothetische Zahnheilkunde, einschliesslich der teohnisohen Laboratoriumsarbeiten und der Orthodontie. Den Abscbluss des Lehrganges bildet eine zahnártzliche Fachprüfung, die die Feststellung theoretischer und praktischer Kenntnisse in den erwáhnten Spezialgebieten bezweckt. Dabei ist insbesondere hinsichtlich der Prothetischen Zahnheilkunde, alsó eigentlichen Zahntechnik, auch die Ausarbeihing von zwei technischen Klausurarbeiten vorgesehen." Az 1930-as osztrák rendezésből még egy igen fontos következmény fakadt. Ugyanis ez kötelezővé teszi a fogorvosoknak, akik ezt a címet jogosan akarják használni, hogy az összes fogászati ténykedést személyesen kötelesek elvégezni, vagyis a technikai munkákat is. Evégből tarthatnak kisegítő személyzetet is a saját műhelyükben. Vagyis kötelesek saját technikai laboratóriumot fenntartani. Ez az irányzat nem egyéb, mint a valóban teljes fogászati tudás egyesítése, úgy a gyógyászat, mint a fogpótlási technika terén. A fogtechnikusok jogai épségben vannak a rendezésnél, mert mindazok, akik már a pályán voltak, a kimutatható szükséges gyakorlati idő eltelte után — ez áll 3 éves inaskodásbol és hatéves segédi gyakorlatból valamely fogorvosnál, vagy jogosított fogtechnikusnál — megfelelő vizsgák letétele után elnyerik a teljes jogot önálló prakszis folytatására. Ausztriában e rendelkezések folytán a fogtechnikusok társadalmában kétféle kategória van jelenleg, az egyik, amely jogos a jövőben önálló prakszist folytatni és a legújabb kategória pedig — akik 1920-as törvény után mentek a pályára — akik csak mint kisegítő technikai munkások állhatnak a fogorvosok, vagy jogosított fogtechnikusok szolgálatában. Ez utóbbiak önálló szervezetbe tömörültek, de ez nem ipartestületi szervezet, hanem munkásalakulat. Végeredményben ez a rendezés idővel kitermeli azt a réteget, amelyet olyan jólismerünk nálunk például a patikus-segédek és a közjegyzőhelyettesek hivatásában, vagyis mindig többen vannak és úgyszólván sohsincs kilátásuk arra, hogy valaha is önállóak legyenek. Az osztrák rendezés tehát a meglévő jogokat teljes mértékben honorálta, miként említettük még az özvegyeken keresztül a kiskorú gyermekek jövőbeli jogaikon keresztül, kiterjedt a fogtechnikusokra az önálló prakszis folytathatására a megfelelő idő és szakvizsgák letétele után. A NÉMET PÉLDA. Csodálatos dolog, hogy abban az országban, ahol szinte közmondásos a tudás féltékenysége, ahol szigorúan ragaszkodnak az előírt képzettségekhez, ahol például, ha valaki olyan témáról mer könyvet kiadni, amelyben nincs legalább egyetemi tanári képzettsége, akkor azt kinevetik, figyelembe sem veszik, hogy ott ebben a kérdésben egész különleges „liberalizmus" honosodott meg az idők folyamán. Lehet, hogy ez végeredményben is az orvosi „lenézés" volt a fogászatnak, mint olyannak és nem tartották érdemesnek a fogászatot belevonni százszázalékig az orvosi működés terrénumába, de egész biztos a német alaposságnak és rendszeretetnek köszönhető, hogy náluk oldódott meg ez a kérdés a legideálisabban, olyannyira, hogy ott egyáltalán nincs fogorvos-fogtechnikus probléma. Pedig nem hinnők, hogy náluk nem lennének meg ugyanazok a bajok társadalmi téren, mint nálunk, mint amilyen az intellektuális munkanélküliség, a fiatalság elhelyezkedésének a problémája stb. Meg vagyunk győződve, hogy ugyanez meg van Németországban is, azonban ezeknek a levezetési problémája semmiként sem érintik más szakmáknak az intaktságát, nem csapnak át egyik foglalkozási területről a másikra azon a címen, hogy diplomája van. Mint sok mindenben, úgy ebben is a német józan rendszeretés, igazságos mérlegelés és főleg a közérdek helyes felfogása, a fogtechnikus kérdést is a kornak legjobban, de hozzátehetjük, hogy a tudomá17