Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - Néhány rendelkezés a fogorvosok és fogtechnikusok ügyében (1871-1924)

véleménye szerint az 1876. évi XIV. t.-c. 43. §-ában említett orvosi gyakorlat alatt a törvény a fogorvosi gyakorlatot is érti és így a fogorvosi gyakorlat az orvosi gyakorlat egy részét képezi. Ebből kifolyólag felhívom az orvostudományi kart, hogy a foghúzást s a vele kapcsolatos sebészi beavatkozásokat az 1896—7. tanévtől kezdve a sebészeti műtéti szigorlat tárgyai közé vegye fel." Ebből a rendelkezésből két következtetés vonható le. Mégpedig elsősorban az, hogy annakidején próbálkoztak nálunk olyan fogtechnikusok letelepedni, akik külföldön szereztek maguknak fogorvoslási oklevelet — hiszen ez az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban ma is így van — és itt szerették volna azt nosztrifikáltatni, s így a működési elismertetést megszerezni. Ezt tehát nem tehették meg, miként a fenti rendeletben „pusztán egyes orvosi szakmákra képesítő külföldi oklevelek" nevén van megnevezve, miután a mi egyetemeink ezt nem ismerték. Már mint a külön szakmai oklevelet. Tudni kell azonban a teljes megértéshez azt is, hogy a fenti elnevezés alatt kizárólag a fogorvoslásra vonatkozó „egyes orvosi szakmai" oklevél létezik mindenütt a világon, mert minden más szakorvosi kiképzés alapja először az általános orvosképzést igazoló univerzális diploma. Tehát a fogorvoslást leszámítva, bármily másirányú szakorvosi kiképzésnek alapja először az összes orvostudományok diplomája. Hiszen nálunk is csak az 1924. évi 149.000. számú népjóléti miniszteri rendelet szabályozta a szakorvosi kérdést, amikor 16-féle szakra osztva engedi meg a szakorvosi cím használatát, előbb bizonyos kurzusok elvégzését kell igazolni, de már az általános orvostudományt igazoló diploma elnyerése után. A második következtetés pedig, hogy ez a rendelet (1897) ép a felmerült igények miatt, szabályozza és véteti fel a szigorlati tárgyak közé a foghúzás és ezzel kapcsolatos sebészi műveleteket. Tehát addig még ez sem volt. Viszont a stomatológiai szakot pedig csak 1924 óta tették kötelezővé a fogorvosok részére, azelőtt ez sem volt. Ezek csak határkövei annak a különleges harcnak, amelyek hosszú évek óta folynak a fogorvosok és a fogtechnikusok között a foglalkozás elismertetése miatt. A következő rendelkezés 1899-ben látott újra napvilágot ebben a kérdésben. Tehát 187l-töl kezdve történt szabályozások nem tudták nyugvópontra juttatni ezt a kérdést. Az 1899-iki 90.948. számú belügyminiszeri rendelet már előreveti az árnyékát annak a nagyobb harcnak, amely el fog következni. Tehát nincs nyugalom, hanem folytonos újabb és újabb szabályozás, szigorú szankciók emlegetése, rendőr, csendőr és így tovább. De miért? Hiszen már az 1871-iki olyan „tisztán és röviden" mindent megmondott, szabályozott. A 90.948. számú 1899. évi belügyminiszteri körrendelet a hatóságokhoz szólt abból a szempontból, hogy összefoglalóan tájékoztassa őket a fogtechnikusokat illető jogokról, miután „több panasz" érkezett abban az irányban, hogy egyes egyének visszaélnek foglalkozásukkal és olyan területre is lépnek, amely csak az orvosi gyakorlat részére van fenntartva. Sőt kiterjed ez a körrendelet arra is, hogy a fogtechnikusoknak milyen cégtáblát szabad csak használniok, nehogy a publikum összetévessze őket a fogorvosokkal. A következő rendeletet a m. kir. kereskedelmi miniszter adta ki 1903-ban, 12.941. szám alatt és ennek célja az volt, hogy a fogtechnikusok ipari helyzetét szabályozza és most már őket védte meg az ellen, nehogy iparukat más űzhesse, vagyis a régi, 1884. évi XVII. t.-c. értelmében a fogtechnikus ipart is a képesítéshez kötött ipari foglalkozások közé sorozta. De ebben a rendelkezésben is expressis verbis fel van tüntetve az előbbi belügyminiszteri körrendelet tárgya, melyszerint pontosan körülírja, sőt egyenesen hivatkozik a 90.948. számú rendeletre, melyszerint a fogtechnikusoknak nem szabad a szájban mintát venni, fogat tömni stb. A következő stáció már sokkal érdekesebb a rendeletek sorában. Ugyanis az 1905. évi 54.423. számú belügyminiszteri rendelet rövid és velős, amit itt szószerint adunk. Így szól: „Az összes magyarországi fogorvosi egyesületek nagygyűlésének elémterjesztett kérelme folytán tudomásulvétel és miheztartás végett értesítem a t. Címet, (az összes törvényhatóságokat) 1. hogy az utóbbi időben előterjesztéseimre egyes fogtechnikusok Őfelsége által kegyelem útján foghúzásra és fogtömésre, avagy általában fogorvosi gyakorlatra adott engedélyek önként érthetőleg diploma, illetőleg képesítő okmány jellegével nem birnak; 2. ezen legfelsőbb engedélyek, miután azok — több esetben helyhez kötve — csak foghúzásra és fogtömésre, vagy általában a fogorvosok által végezni szokott gyakorlati müveletek végzésére jogosítják fel az illetőket, az orvosi, illetőleg fogorvosi cím viselésére egyáltalán nem jogosítanak s az illető ily jogosítvány birtokában lévő, „fogorvos" címet viselő fogtechnikus jogosulatlan cím viselése miatt felelősségre vonható." Ezt a rendeletet Tisza István gróf adta ki belügyminisztersége alatt és van ebben valami rokonérzés a fogtechnikusokkal szemben, mert nemcsak az, hogy kifejezetten hivatkozik a rendeletben arra, hogy a fogorvosok fordultak panasszal hozzá, holott láthattuk, hogy korábbi belügyminiszteri rendeletben, amely szintén tisztára a fogorvosok panaszkodásaira jött létre, ezt a jelzést kihagyták, egyszerűen csak úgy jelölték: „Tudomást nyervén arról..." Általában Tisza István gróf teljes mértékben elismerte a fogtechnikusi kar hasznosságát, létjogosultságát és tudását. Ez kitűnik nemcsak a fenti rendelkezéséből, hanem későbbi kijelentéseiből is. Ami a tárgyilagos olvasót ebből a rendeletből érdekelheti, az a királyi kegyelemmel folytatott teljes fogorvosi gyakorlat. Hiszen az osztrák császári udvarnál sokkal régebben is volt már erre precedens, amikor is az olasz származású George Carabelli, eredeti foglalkozására nézve aranyműves, 1840-ben kapta a<z udvari fogorvosi címet, mert igen ügyesen végezte előkelő páciensein el a műfogpótlást. Mindenesetre nagyon furcsa, hogy a közben elmúlt hat évtized nem váLtoztatott ezen a gyakorlaton és ismét csak királyi kegyelem volt szükséges ahhoz, hogy az abszolút fogászati szakember tisztességes foglalkozását űzhesse. Végül jött az 191 l-es 112.026. számú belügyminiszteri rendelet, amely alaposan akarta rendezni a kérdést és a célja az volt, hogy az eddigi toldozgatás-foldozgatás után nyugvópontra juttassa a több, mint négy évtizede húzódó harcot. Ez a harc főleg abban állott, hogy mind több és több orvos lépett a fogorvoslás terére, egyesületbe tömörültek és a fogtechnikusokban versenytársat láttak. Habár el kell ismerniök, hogy akkor még meg sem tudtak mozdulni fogorvosi praxisukban a fogtechnikusok nélkül, hiszen a legtöbbje fogtechnikussal közös rendelőt tartott fenn. Ennek csak az lett főleg a következménye, hogy a technikai tudással rendelkező fogtechnikusok teljesen eltanulták a jó fogászathoz szükséges orvosi részt is és ezután önállósították magukat. Az 191 l-es rendeletet nagy harc előzte meg, hiszen úgy a fogorvosi, mint a fogtechnikusi érdektestületek közösen kiküldött bizottsága állapodott meg egymással az alapkérdésekben, hiszen mindkét részen a teljes békét szerették volna már megteremteni és a kormányzat helyes felfogása odakonkludált, hogy csak akkor jön ki egy rendelettel — és nem törvényhozásilag, ez utóbbi sokkal nagyobb munkát igényelt volna, valamint nagyobb port vert volna fel —, ha már az érdekelt felek előbb egymásközött megállapodnak. Ez részben meg is történt és ekkor készítette el a minisztérium a rendeletet. A rendelet maga 15